Nagymamám életének megvolt a rendje, formája. Volt ideje, mégis úgy bánt az idővel, mintha minden perccel el kellett volna számolnia. El is számolt nyilván – magának. Ez a rend neki talán biztonságot adott, de ezáltal nekem is, mert pontosan lehetett tudni, mikor mire számíthatok, ami kislányként roppant fontos tudás volt. Boldogan voltam haszonélvezője – és ma is lennék, ha még itt lehetne velem. Szerettem például tudni, hogy melyik napokon lesz házi sütemény. Ez ugye nem mindegy.

Nagymama hetente kétszer sütött. Az egyik napon gyümölcsös sütemény volt, almás, meggyes, télen diós, mákos, a másik sütés valamilyen kelt tészta lett. A sütemények felkockázva kerültek tálcára, de a széleket mindig levágta róla. Ezeket korlátlanul lehetett vámolni, ezért fontos volt, hogy az ember időben az esemény helyszínén legyen. Nagyapát nagyon szerettem, de a süteményszélek ügyében nem ismertünk tréfát. Aki ott van, ott van. Annak jut több. Versengtünk érte. Ma már tudom, hogy ez is játék volt, bármennyit nekem adott volna, de akkor komolyan meg kellett küzdenem érte. A farkastörvényeket jobb, ha időben megtanulom.

Volt tésztás nap is, olyankor nagymama maga gyúrta a tésztát, mert a bolti nem „olyan”. Leves mindig készült: frissen fejtett borsóból, zöldbabból, télen lencséből, babból, ami éppen volt otthon. Ritkábban raguleves is került az asztalra. A hűtőben nyáron gyakran volt fahéjas, citromos gyümölcsleves – a húshoz nem ragaszkodtak annyira. Nem is lehetett korlátlanul hozzájutni, a hentesnek le kellett adni a rendelést, aki éppen annyit szállíttatott ki, amennyit el is vittek. A folyamatos tervezés, gazdálkodás természetes volt.

A nagyszüleim komoly társasági életet éltek: megvolt a napja a kártyázásnak, rendszeresen fogadtak vendégeket, és ők is rendszeresen mentek vendégségbe a barátaikhoz. Körbeülték az asztalt, megvitatták a világ kicsi és nagy dolgait, talán egy-két üveg bor is elfogyott közben.

Nagyapámnak is megvolt a maga rendje: hetente háromszor járt el úszni, ehhez a szokásához télen-nyáron ragaszkodott. Nyáron sokszor engem is magával vitt, utána jó nagy kerülővel (Gellérthegy vagy Margitsziget) értünk mindig haza, világéhesen, de azzal a megnyugtató gondolattal, hogy ebéddel várnak minket.

Télen azonban nagyapa egyedül járt el az uszodába – gondolom, ez volt az ő saját ideje, amelyhez ragaszkodott, amikor elmerenghetett az emlékein, de az is lehet, hogy nem merengett semmin, csak egy volt a karcsapásokkal, az áramló vízzel. Mindig ugyanannyi hosszt úszott le, annak meg kellett lennie. A test edzését fontosnak tartotta: nyomta a fekvőtámaszokat még idősen is, rendszeresen sétált, expanderrel edzett, úszott, nem volt rajta egy gramm súlyfölösleg sem. Imádta a lexikonokat, az útleírásokat és a keresztrejtvényt. Ez utóbbira a délutáni szieszta után került sor. Jó kedélyű, nyitott, és szerintem igen hiú ember volt, ami egyáltalán nem zavart, hiszen leginkább abban mutatkozott meg, hogy a legtöbbet próbálta meg kihozni magából. Gondos őrei voltak mindketten a perceknek, óráknak, ez a rend, fegyelem, a forma betartása volt az életük alapja. Pedig élhettek volna csapongva és hasraütésszerűen is, hiszen idejük bőven volt. Sosem értettem, hogy miért kell hajnalban kelni az uszodás napokon. Nyitva van az egész nap, miért kell reggel hétkor már úszni? Nem ér rá később? Nem ér rá. Akkor van az ideje. Ez számomra kislányként elég titokzatos és homályos volt, mégis lenyűgözött.

Amikor dolgom arrafelé visz, és a villamosról vagy a kocsiablakon át meglátom a gyógyfürdőt a Gellért-hegy lábánál, mindig odaintegetek: Szia, Nagyapa! De azóta sem voltam ott csak úgy, magamtól. Az a hely hozzá köt, nélküle nem akarok menni. Megyek hát máshová.

Nem követtem a mintájukat, nem tudtam s tudok „szabályosan” élni, mindig kilóg valahol a cérna. Pedig szeretnék én is kialakítani valamiféle életrendet, napirendet, hetirendet magamnak, a munkáimon túl is. Hogy ne ússzon egymásba mindenem.

Nagyapának nem adatott meg hosszú életidő, visszatekintve azt gondolhatnám: hiába úszott hetente háromszor, hiába fegyelmezte a testét. Mégsem volt mindegy. Nem volt hiába. Mert amíg élt, jól élt, nem kapkodva, végigrohanva a napokon.

Azt viszont sajnálom, hogy nem faggattam nagymamámat arról, hogyan tudta megszervezni a főzést, a sütést, amikor még ő is munkába járt – kislányként eszembe sem jutott, hogy valamikor ő is fiatal asszony volt. Nem mindig volt ezüstfehér a haja. Nem csak a fánkokból és borsófejtésből állt az élete, meg végtelen mesélésből (nekem) arról, hogy milyen volt a világ, amikor még ő is kislány volt. Arról sokat tudok. A felnőttasszony-nagymamám könyve azonban zárva maradt: most, amikor kérdezném, már nem tud mesélni róla. Pedig kincsesbánya lenne. De kisgyerekként fogalmam sem volt arról, hogy nemcsak a házilekváros fánknak volt aranyfedezete, hogy nemcsak titkos ékszerdoboza rejtett kincseket, hanem ő maga is az volt.

Mirtse Zsuzsa