Ez most szomorkásnak fog tűnni, de nem az, illetve csak annyira, mint a dolgok általában, egy kicsit szomorkásak, egy kicsit vidámak, groteszkek és kacérak és a fennvalóval incselkedők. Szemtelenek. Érdektelenek, mégis – semmi sem idegen tőlünk, ami emberi, ugye –, mégis érdekesek.

A minap felszálltam a kettes villamosra a Jászain, és mivel még senki nem téblábolt rajta, sikerült elfoglalnom a kedvenc helyemet: ez a villamos közepén található, menetirányban, és az összes többi üléstől különböző (és különálló) módon egyedül van (nem pedig szembefordulva egymással, mint azok, hogy ha mindkettőre leül egy ember, a térdük feltétlenül összeér, a táskájuk óhatatlanul többször is lecsúszik a másik lábára, ami kínos és kényelmetlen), előtte egy „üzemi terület”, aminek kényelmesen neki tudjuk támasztani a térdünkön nyugtatott táskát, és tudunk rajta olvasni. Igen biza. Elő is vettem a Kindle-met, amelyet légpárnás fóliában hordok magammal, nehogy valami baja essék, vagy összekoszolódjon, bekapcsoltam, hátradőltem (kicsit még hideg volt, de tudtam, amint a villamos elindul, fűteni is fognak, legalábbis ezen a szent ülésen), és olvasni kezdtem.

Volna. De ebben a pillanatban irtózatos, főbekólintós, kólintós?!, az olyan kis játékos szó, tehát: főbeverős döbbenet lett úrrá rajtam, mert ott és akkor megértettem: menthetetlenül megöregedtem. Ez így elsőre nem volt jó érzés, de aztán másodikra sem. Elborzadva néztem magam, amint elfoglalom a még nálam is idősebb nénik elől az ülést, amint nagytatásan komót-helyezkedem a vászonborítású, szinte már kényelmes székszerűségen, és amint – irgalom atyja, léccike ne hagyj el – légpárnás fóliából szedem elő a rántott csirkét, bocsánat, a Kindle-t, hogy a teljesen idejétmúlt szenvedélyemnek (olvasás, baszki!) hódoljak.

Pár percig dermedten ültem ott, és akkor sem tudtam volna felállni, ha fel tudtam volna állni, vagy ha helyes nénikék tipegnek mellém szemrehányó tekintettel… a légpárnás biszbaszt mindenesetre gyorsan a táskámba süllyesztettem, mert valami lányok is felszálltak, és hát menthetetlenül vénembernek tűntem (volna) nem csak az ő szemükben.

De aztán (sípolva, hörögve és lég után kapkodva) lélegeztem pár mélyet, és megnyugtattam magam; megmasszíroztam tar (egyre tarabb, hogy a t-t ne pótoljam másik betűvel) koponyámat, és végiggondoltam a dolgot. Ahhoz, kérem, hogy rájöjjek: én világéletemben öregembernek készültem.

Igen, elsőre engem is sokkolt.

Valójában nem is öregembernek, hanem jókedélyű, elegáns és finom (meg persze lehetőleg egészséges) nyugdíjasnak. Mindig is arra (erre?) vágytam: nyugalom, fix és kiszámítható jövedelem (also known as: nyugdíj – wtf?!), ráérős odaérés, megint nyugalom, semmi sietség és kapkodás, megfontolt, lassú mozdulatok, tajcsi – nemtom, mi ez, de jó nagyon, ráadásul valami ilyen öregtorna lehet, hacsak nem valami babagügyögés ételvonatkozásban. Nejlonba göngyölt rántottcsirke és Kindle, sőt laptop (azt is így hordom magammal, sőt a kényelemnek és kényelemszeretetnek olyan szintjére jutottam, hogy van egy garnitúra töltőm otthon, egy meg az irodában – ahol remélhetőleg nyugdíjig elleszek –, hogy ne kelljen azt is fáradságosan pakolgatni… igaz, mikor öregembermód megfeledkeztem arról, hogy magammal vigyem külföldre, akkor rendesek ráb… ráfáztam), aztán meg ülni nyugodtan a villamoson, s magasról ba… tenni a világra, inklusszíve nyanyák. Csendes és ironikus derűvel fogadni az újabb és újabb betegségeket; szinte már várni, mikor jön elő valamelyik nekem is. Gyógyszereket szedni adagolós dobozból, óvatosan felkelni, vigyázni kell derékra, vérnyomásra. Szex is csak mint a sünöknél: óvatosan. Semmi sietés és semmi siettetés: egy kis csendes zug és független nyugalom, ahol a dal megfoganhat. Gyógyfürdő, gyógymasszázs, fizioterápia, kímélő tornagyakorlatok, hosszú séták az erdőben, Hévíz, miegymás. Mert az ember belefárad az életbe. Én legalábbis így vagyok vele. Unom a küzdelmet, nem akarok interjúkra járni, nem akarok bizonyítani senkinek semmit. Megírtam szinte már mindent, amit a világról gondolok, a többi meg már titok és/vagy csak nekem érdekes. Kötelességemet megtettem, na jó, még nem, de már alig várom, hogy mentesüljek, és úgy istenigazából elengedjem végre magam. Ne kelljen kényelmetlen öltönyben feszengenem, járhassak tréningnadrágban és bekötetlen cipőben, hogy ne szorítsa a lábamban az ereket. Engedhetnék ki és el magam végre, és ne kellene tovább küzdeni a mindennapi nyomorokkal, mondott légyen bármit is az Úr.