Valamikor, még az elmúlt évezredben, amikor írásra adtam a fejem, el sem tudtam volna képzelni, hogy egyszer természeti témában fogok verset írni. Szó se róla, szerettem, féltem és tiszteltem a körülvevő világot, de valahogy párhuzamosan képzeltem el az engem érdeklő témákhoz viszonyítva. Magamra eszmélni is a lehető legtermészetesebb közegben, egy tündéri falucskában kezdtem, így tulajdonképpen a föld, a fű, fa, virág, az állatok állandó és meghatározó szereplői voltak az életemnek. Olyannyira maguktól értetődő módon, hogy majdnem meg is feledkeztem róluk.

Néhány éve, amikor megjelent az (eddig) utolsó kötetem, a Magaddá rendeződni, rövid időre bekerültem abba a szokásos vákuumba, amelybe egy-egy befejezett mű után nagyon sok alkotó betéved. Saját tapasztalat, de sok szerzőtárs is elmondja, hogy ilyenkor kiürül az agy, elapad a véna, és úrrá lesz az emberen egyfajta szorongató kétségbeesés, hogy itt a vége, nem tud már újat, pláne nem jobbat írni – de ha igen is, minek, kinek. Idősebb, dörzsöltebb kollégák jól ismerik ezt az állapotot, és ilyenkor csak derülten mosolyognak, majd adják is rendre a tanácsokat: valami egészen új témában kell írni, más formában, eddig nem próbált műfajban, másik műnemben, vagy – tudod, mit – ha nem akarsz, valóban nem kell semmit írni. Ezt, az utóbbi tanácsot viszonylag könnyű ilyenkor megfogadni – hát elegánsan én is ezt tettem.

A nem-írás szorgalmas gyakorlása mellett, meglehetősen sok minitúrát is tettünk a családdal a közelben (főleg, mivel az időszak a járvány idejére esett), és egyre inkább élvezni kezdtem ezeket a kiruccanásokat. Egy alkalommal, amikor hazatértünk, minden töprengés nélkül vagy helyett, egyszerűen csak leültem, és egy kétszakaszos verset írtam a nemrég látott helyről, és az Ágak között címet adtam neki. Utána napokig csak nézegettem a szövegecskét, hogy mi fajta lenne, hogy kerül ez az életembe, verses mappámba meg végképp, és mit is akarhat nekem üzenni, ha már így, kötet utáni első darabként megszületett. A válaszokra még várni kellett, de helyettük megérkezett egy érzés: hogy ebben a témában még nagyon sok mondanivalóm lenne. Erre aztán még jobban rácsodálkoztam. Bizonyára vakvágány, van ilyen is, fogadjuk el és be, majd csak elmúlik. De bizony nemhogy nem múlt el, még jó néhány hasonló vers is született mellé.

Mivel már jelenséggé nőtt a történet, kezdeni kellett vele valamit. Olvasgattam őket, próbáltam értelmezni. És akkor – most tudom, hogy legalábbis mosolyogni fogsz, kedves Olvasó – rájöttem valami egészen nyilvánvalóra. Hogy nem írok én az égadta világon semmi másról, csupán amiről eddig írtam. A világ dolgairól. Amelyek ugyanazok bent, mint kint. És a természet a maga történeteivel, természetszerűségeivel csodálatosan megmutatja az ember működésének jellegét is. Valószínűleg azért, mert az is a része.

Ezek után már csak azon morgolódtam magamban, hogy miért nem jöttem rá erre hamarabb. Hiszen az eszemmel tudtam, az olvasmányaimból is fel tudnám mondani. Eszembe jutott Arisztotelész mimézis-elmélete, a Biblia nagy, természettel kapcsolatos történetei (pl. özönvíz, a magvető példázata), a népdalok látszólag fölösleges, értelmetlen természeti kezdőképeinek sokat sejtető, leggyakrabban pajzán utalásvilága. Az előttünk járóknak mindez nem külön fiókokban volt meg, hanem együtt éltek a tudással, használták azt, értelmezték. A külvilág jelenségeit a bennünk zajló folyamatokkal társították, oda-vissza, és ennek megvannak a nyomai is a nyelvünkben: derültség, az ég haragja, égiháború, felhős tekintet, borongós hangulat, ragyogó vagy fagyos tekintet. Egyszeriben érteni kezdtem, hogy miért foglalkoztat engem egy szunnyadó vulkán, egy elhagyott kert, az öntörvényű szél, a sikamlós partok. Annyi történt, hogy a szöveg hamarabb tudott valamit, amire magam csak idővel jöttem rá. Következik tehát, hogy néha engedjem előre, ha meg akarok tudni valami mélyebbet magamról.

Addig is: kertészkedem. Magokat ültetek, palántákra várok. Vannak, amelyek szárba szökkennek, néhányan elrohadnak, vagy csak sokkal később, váratlanul hoznak termést. És mindvégig ki vannak téve a természet szeszélyeinek, amelyekben nincs igazság vagy patetika. Hérakleitosszal szólva: az egyetlen állandó a változás maga.

Farkas Wellmann Éva