Hegedűs Imre János írása Filip Tamás Nulladik nap című verseskötetéről

„Az irodalomelmélet körülbelül száz éve birkózik a köznapi és a költői nyelv egymáshoz való viszonyának kérdésével.” Nagy veszteségünk, viszonylag korán elhunyt írástudónk, Prágai Tamás írta le a fenti gondot-gondolatot Filip Tamásról írott jegyzetében. Nem fajsúlytalan a gondolat, s máig nyomasztó a gond. Filip Tamás legutóbbi kötete, a Nulladik nap éppen alkalmas a gond felvállalására, és a gondolat görgetésére.

Milyen magasra emelkedhet a költő (a művész) a száguldás révületében? Mennyire szakadhat el a valóságnak is nevezett dobbantótól? A két geometriai fogalom (mélység, magasság) a két nyelvi réteget (világot) is jelenti. Köznyelv és költői nyelv.

Előlegezzük meg már a jegyzet elején Filip Tamás lírikusunknak a bizalmat, az elismerést: jeles hídépítő mester ő, kitartóan, szorgalmasan, konokul rakja le a két part közé a gerendákat, a hétköznapok, a tárgyak, a konkrétumok fogalomrendszere legalább olyan mértékben van jelen a Nulladik nap kötetében (és általában a lírájában), mint a filozófusok, a nagy töprengők, jeles gondolkodók, a nyakló nélkül ágaskodó garabonciás költők által teremtett (kiizzadt?) szféra elvontsága, bizarrsága. Jó ezt tudni, még mielőtt kézbe vesszük a kötetet. De – átrobogva azon – (A verset csak felajzott lelkiállapotban szabad olvasni!) ugyanarra a konklúzióra jutunk: Filip Tamás hű marad vállalt mesteréhez, Nemes Nagy Ágneshez, nem lép ki az objektív líra bokrai közül, de „sokjelentésű létmetaforáival” (Simon Ferenc szava ez!) igencsak széles horizontokat nyitogat.

Második olvasat közben tanácsos jegyzetelni: kocsma, klaviatúra, fűrész, fejsze, ásó, taxi, tarisznya, piac, forgács, fatörzs, földi rög stb., stb. És: „éggitár húrjain”, „unt rítusok”, „Mámor-gályarab”, „Szellemhíd a ködben” (Cikluscím!), „a százszorszépek gammasugárban tündökölnek”, „csontok napoznak az éjszakában”, „kőleves íze”, „fordított nyolcas”, „fantom város” stb., stb.

Röntgenkép Filip lírájáról. A két szféra jelenléte eloszlatja a mai olvasó nem ok nélkül kialakult bizalmatlanságát. Két világot egyesít, egy konkrét és egy sokszor alig érthető, elvont világot. Nem is egyesíti, hanem összefonja, mint a gulyát őrző pásztor az ostor ágait. Szövődmény jön létre így, nem elegy-belegy tarkaság, hanem sodrott kötél.

De még ez is csak amolyan „irodalomtudományos” megközelítés. Filip Tamás művészarca akkor válik igazán rokonszenvessé, amikor úgy vállalja a magyar (és világirodalmi!) hagyományt, mint csiga a házát. Olyan jó úgy találkozni a nagyokkal, hogy Filip Tamás az „idegenvezetőnk”! Bocsánat: a kalauzunk. Ha ő a hajóbiztos. Csak a villanás idejéig néhány név: Madách, Bolyai János, József Attila, Ady, Móricz, Németh László, Kassák, Bartók, Pilinszky. De nem a lexikonok stílusában! Filip említett módszere, eljárása, a kötélverés különös esztétikai élményt, élvezetet nyújt. S amit ő tud, amit ő megír, elvárja azt az olvasótól is: „Muszáj, hogy tudja, mit jelent a dinnyehéj és a nikkel / szamovár véletlen találkozása a fekete zongorán.” (Aranykor) Szentségtörés lenne felbontani, kibontani a szorosra font háromágú ostort!

Hasonló mélyáramlatokban úsznak vagy rejtőznek el a kötet verseiben a világkultúra nagy szellemei: Vergilius, Shakespeare, Swift, Beckett, Nietzsche. Címek lebegnek, szerzőt keres az olvasó: Sebastian Brant: A bolondok hajója; Harper Lee: Ne bántsátok a feketerigót!; Ny. V. Gogol: Egy őrült naplója; Tennessee Williams: Az ifjúság édes madara. Markáns alakokkal, létezett vagy kitalált hősökkel nézhetünk farkasszemet: Caesar, Brutus, Zorba, Winnetou.

A már említett, a Prágai Tamás által megfogalmazott dilemma hintáztatásán kívül (köznapi nyelv–költői nyelv) van még egy karakterisztikus vonása a Filip-lírának. Régi betegségünk a népi-urbánus ellentét. Filip Tamás ellentétet old. Eszmeileg, gondolatilag, érzelmileg benne van mindkét világban. A Nulladik nap lírai darabjait olvasva beleringathatjuk magunkat a falusi élet világába, bicskanyelet, kapát, kaszát érzünk a markunkban, és a nagyváros sokadalmában is elvegyülhetünk, metróra, villamosra szállhatunk, „Szerelem taxija, megbocsátás trolibusza” (Milyen?) lehet a járművünk.

Az idézett sor két jelzős szerkezete kizökkent a méricskélésből. Filip Tamás költő, és a költő joga, kötelessége a teremtés. A „szerelem taxija”, a „megbocsátás trolibusza” az ő teremtett világának, szuverén önállóságának téglája, alkatrésze. S milyen óvatos! Mégis köszönöm című versében írja: „De azért mégis köszönöm, / hogy nem léptem át a giccshatárt.” Fontos megjegyzés! Ilyen cezúra is van a költészetben, nemcsak a metrumok sormetszete. S a két sor folytatásaként a kegyetlen önboncolás: „és köszönöm tévedéseim / hosszú sorát, hiszen leginkább / bennük ismerhetek magamra.”

Tünet, szomorú tünet a kortárs lírában, hogy sok költő eltávolodott az olvasótól. Önmagának írja a verset. Vagy senkinek. Valamikor, az aranykorban még maga elé képzelte a poéta az olvasót, akinek szánta a művét. Ma lenézik az ilyen közvetlenséget. Filip Tamás megszólít minket:

Drága olvasó, számítok önre,

ha volna ötlete, kérem, jelezze,

hogy megírhassam egy másik

versben, a kék tavon ki evez.

 (Nyelvemlék)

Az olvasónak, a jegyzetírónak sem szabad átlépnie a giccshatárt. Száraz, kopogó szóval köszönjük a szerzőnek a bizalmat. Igyekszünk méltók lenni rá.

(Magyar Napló – Írott Szó Alapítvány, 2020)