A kórház épülete előtt hosszú sorokban várakozunk az oltásra. Olyan áhítattal álldogálunk, mint a templomban áldozásra menet. Kismamák, idősek, átlagos középkorúak, elegáns ruhában ügyvéd- és üzletvezetőfélék, nénikék és bácsikák. A sor végén halk szóváltás alakul ki visszafogott, mértékletes hangnemben. Órákon át várakozunk, az általános hangulat mégis inkább derült, mint bosszankodós. Hiszen már csak pár óra választ el minket a megváltástól.

A bejárathoz közelítve mindenki elszótlanodik, csend ereszkedik a várakozókra. A kórház ablakából kiszűrődő muzsikaszó az oltalmazó kék ég boltozata alatt, csakúgy, mint a freskókkal teli kápolnában a magasztos orgonaszó, lelki intonációnkat hangolja. Emez felszabadít, utóbbi emelkedetté tesz. A hívő elmond egy fohászt, még egyszer, utoljára megbánja bűneit, amiket gyónáskor kihagyott, az utolsó aprókat is, hogy tiszta lélekkel járuljon az áldozáshoz. Az oltakozók emlékeiben átröppennek életük nehéz és kivételesen szép pillanatai. Elhangzik egy-két sóhaj, mi lesz, ha bajom lesz az oltástól, a legrosszabbra ne is gondoljunk.

Az emelkedettség hangulata egyre inkább átjár bennünket. Közeleg a feltámadás! Hamarosan én és a globális világjárvány által veszélyeztetett egyenjogú embertársaim bebocsátást nyerünk az egészségügy szent helyiségébe, és magunkba fogadjuk a jótékony vakcinát, a zsenialitás és a tudomány megváltó szerét. Vérünkben fog csörgedezni ereje, testünket átjárja a védelmet nyújtó kemikália, és új életre ébredünk, amint a templomban a pap elé járulva magunkhoz vesszük a borba mártott ostyát. A megváltó testét és vérét, aki halálával megváltotta a világot.

Az oltásról kijövet, a kórház kertjében, a megváltott ember lélekemelő szárnyalásával üldögélünk egy darabig, a rózsák és a virágzó bokrok átható illata a húsvéti feltámadás emelkedett érzését kelti bennünk. Tavasz van, az újjászületés ünnepe, végre kiszabadulunk a maradjotthon kényszerű parancsának eleget tett, beszűkült létállapotú börtönfogságunkból, és hamarosan visszazökkenünk a megszokott kerékvágásba. Újra rójuk majd köreinket a mindennapok tevékeny forgatagában, a megszokott módon kapkodva és lihegve, hogy le ne maradjunk semmiről. Fitten, frissen, készenléti állapotban várjuk a feladatokat, újra múzeumba és koncertre járunk majd. Egy csapásra megoldódik minden, és álmodozva nézünk a szép, új jövőnk felé.

Amint hazaszédelgünk oltott állapotban, meghatódva végignyújtózunk a kanapén, és elbambulunk a külvilágba a poros ablaküvegen keresztül. Valahogy még sincs rendjén ez az egész. Hiába vártam, nem jött el a feltámadás.

Lassan belopja magát a szívembe a félelem és a kétségbeesés, vajon mennyi időre kaptunk feloldozást?

Tallián Mariann