Már jó rég megtanultam, hogy amikor kellemetlen vagy kedvezőtlen helyzetbe kerülök, próbáljak profitálni belőle, próbáljam meglátni benne a hasznosat. Persze nem egyszerű, főleg ha bizonyos helyzetek annyira padlóra küldik az embert, hogy az élettől is elmegy a kedve. Pedig a lelkek gyilkosai aktívak. Sokszor eszembe jutnak ilyenkor a Biblia szavai, több rész is. Biztatom magam, hogy nem kapok erőmön felül terhet, hogy minden a javamat szolgálja, hogy maga a Mindenható fogja a jobb kezemet, és még hosszasan sorolhatnám. S valóban, hosszú távon így is van. Bár néha akár egy évtizednek is el kell telnie ahhoz, hogy az a bizonyos jó megérkezzen, amit egy korábbi rosszra lehet visszavezetni. – Az emberi természetem miatt nagyon nehéz ezt elfogadnom. Gyakorlással mégsem lehetetlen.

Mára már teljesen bevett szokás, hogy az emberek minden sérelmüket, agressziójukat a közösségi üzenőfalon osztják meg. Ezt is meg lehet szokni, lehet ismerőst törölni vagy csupán láthatatlanná tenni. De az agresszió olyan, mint a tarack. Ott gyűrűzik mindenhol a gyökere, és felüti a fejét, amint egy kevés tápanyaghoz jut, akkor is, ha már vagy ötven éve kiirtották, folyamatos gyomlálást igényel. Egy ilyen agresszióból, vagyis sok kicsiny dühből és gyűlöletgyökérből összegyúrtam egy történetet, és pajzsot készítettem belőle. A sok ártalmas, erőszakos gyökeret pajzzsá fontam. Főként azokat a dolgokat tudom könnyen kezelni, amik igazak rám, de valakit bánt ez az igazság. Megértem, hogy nem vagyunk egyformák, elfogadom, és ettől kezdve nincs közöm hozzá, dolga annak van vele, akit zavar. A magam részéről egy biztos helyre teszem, az Isten kezébe. Hálás vagyok értük. Jöjjön hát a történet a világvége utánról, nem egy messzi-messzi galaxisból, de a távoli jövőből:

Egy ős öreg gubbasztott a sarokban, megvolt akár negyven-, de egyesek szerint ötvenéves is. Ő és még néhányan emlékeztek a régi világra, ismerték a titkot, tudták, hogyan kezdődött. Soha nem beszélt senkivel, de mindig motyogott magában, éjjel is. Ha elég ideig ültél mellette, és elég figyelmes és türelmes voltál, meghallhattad a történetet, amit ő is hallott valakitől. Egyszer eldöntöttem, hogy mellette leszek, amíg meg nem értem, amit mond. Vizeletszagú és ápolatlan volt, kicsit undorodtam tőle, de mellékuporodtam, akkor is motyogott. Nehezemre esett megérteni a mondókáját, olyan dörmögős volt az egész. Néhány nap elteltével azonban kezdtem megismerni a szavait, írótáblát vettem elő és jegyzeteltem. Egy nagy katyvasz volt az egész. Ő persze rám sem hederített, úgy tett, mintha ott sem lennék. Ha ment, mentem vele, ha ült, ültem mellette, követtem, akár az árnyék, és lassan nem is gondoltam másra, csak a szavaira. Egy év telt el. Én beszélek hozzá, ő levegőnek néz, de ha ételkapszulát teszek elé, azt megeszi. Az írótáblán értelmes szavak és értelmezhetetlen mondatok sorakoznak. Idegenség, agresszió, kirekesztettség. Magyar vagyok, keresztyén, túlsúlyos, sérült, oltott, húsevő, szülő, heteroszexuális, vidéki, határon túli, viselek bőrből készült holmikat, nem tudom teljesen elkerülni a műanyag használatát. (Ez kicsit összezavart, a legtöbb dolog számomra értelmezhetetlen, az öreg úgy sorolta, mintha csak egy bűnvádat olvasott volna fel, majd folytatta.) A vádak igazak rám. Minden szó behelyettesíthető, csak a gyűlölet állandó. A büntetést elfogadom.

Lőrincz P. Gabriella