Hamarosan meggyújthatjuk az első gyertyát az adventi koszorún, elindulunk a fény felé, a magunkba, magunkra figyelés újra előtérbe kerül. Bár idén még nincsenek nagy lezárások, nem felejthetjük el, hogy egy világjárvány közepén csücsül az emberiség. Rengetegen betegek, sokan gyászolnak, sokan félnek, s mindez szinte megszokottá vált.

Magam is karanténban vagyok, bár nekem ez nem okoz különösebb gondot, nem hiányzik a nyüzsgés, az udvar és a kert pedig épp megfelelő teret biztosít arra, hogy sétálgassak. De szembesülnöm kellett egy nagyon fájdalmas dologgal: nem ölelhetem meg a gyermekeimet. Itt vagyunk egy házban, igyekszünk csak másodperceket egy térben tartózkodni, távolról szólhatok csak nekik, de nem érinthetem meg őket. Azt hiszem, ez a legszörnyűbb dolog most. Nem csupán azért, mert fájdalmas ezt megélnem, de rá kellett jönnöm, hogy az emberek nagy része ölelés nélkül éli le a mindennapjait. Vannak, akik azért, mert azt hiszik, ettől erősebbnek látszanak, és olyanok is, akiket sérelem ért. Az utóbbiak szinte bántásnak érezhetik az ölelést, pedig az ölelések nélküli világban a lélek szinte elsorvad. Öleléssel fejezzük ki a szeretetünket, a részvétünket, az örömünket.

Magam is meglepődtem, amikor az ölelésről kezdtem olvasni, hogy kimutatható az oxitocin emelkedése a szervezetben, amikor valaki fél percig ölelkezik. Miféle csodadolog ez! A csecsemőt a születéséig körülöleli a magzatvíz, aztán az édesanya, és karunkban ringatjuk, egészen addig, amíg igénye van rá. A kisgyermek még a világ legtermészetesebb dolgaként éli meg az ölelést. Megöleli a játékait, a családtagjait, vagy akár egy idegent is. Sőt, attól sem riad vissza, hogy bármelyik háziállatot átölelje. Mert szüksége van az ölelés érzésére. Aztán leszoktatjuk erről, mint annyi fontos dologról. Megtanítjuk, mert minket is megtanítottak, hogy az érzelmeinket vissza kell fogni. És szomorú felnőttet nevelünk, mert minket is annak neveltek.

El sem tudom képzelni hányszor hallottam a következőket: „mi nem vagyunk olyan ölelkezős család”, „engem senki ne ölelgessen!”, „én már kinőttem az ölelgetésből”, mert tinikorra már ciki átölelni egy családtagot, főleg mások előtt. És aztán szépen lassan elmúlnak mellőlünk a családtagok, és már nincs is kit megölelni. Úgy éljük le napjainkat, hogy senkit nem érintünk meg, és ezt adjuk tovább. A vírus pedig még rá is erősít erre, hiszen most nem szabad, veszélyes. Hozzászokunk, mint bármi máshoz.

Gyakran láthatunk egyedülálló idős embereket, akik kutyával vagy cicával élnek, mert senkijük nincs. Vagyonokat költenek kedvenceikre, családtagként tekintenek rájuk. Sokáig nem értettem őket. Most értem, most, amikor nem ölelhetem át a gyermekeimet, de a cica az ölembe kuporodva dorombol, és nem bánja, ha magamhoz ölelem. Persze az ölelés szóval is el lehet játszani, lehet boncolgatni, kitalálni, miként működik – de azt majd legközelebb.

Lőrincz P. Gabriella