Boncolgattam az ölelést. Milyen sokszor kérdezi az ember, hogy öljön-e vagy öleljen. De esetünkben az öl vajon gyilkolás-e? Nem hinném, én az anyaölre gondolok ilyenkor. Az ölből el, és folytatódik valami más. Ha viszont mégis gyilkolás, akkor annak a tagadása, vagyis elutasítása. Elutasítom, hogy öljek és valami folytatás van. Természetesen meglehet, hogy valami egészen más lakozik e varázslatos szavunkban, biztosan van rá magyarázat, én megelégszem ennyivel. Ölelek, tehát átfonom a karjaimmal, a szeretetemmel, és nem engedem, hogy baja essen az ölelés tárgyának.

Mindig, kihagyhatatlanul a hegyek is eszembe jutnak, ha az ölelésre gondolok. Bár nem akármilyen hegyek, hanem a Kárpátok. Egyszer azt kérdezték tőlem, nem tartom-e félelmetesnek a Kárpátokat, amire csak azt tudtam válaszolni, hogy ők ölelnek, védelmeznek, hogyan tarthatnám? Örökké a lelkembe vésődött, hogy bármerre is indultam el Beregszász felől, mindenhol, minden irányból öleltek a hegyek. Eleinte csak szelíd dombok, néhány száz méteresek, aztán, ahogyan haladtam beljebb a Kárpátokban, egyre hatalmasabban magasodtak. Nem is emlékszem olyan utazásomra, pedig volt néhány, hogy a szemem ne borult volna könnybe a látványtól. Valamiféle biztonságot ad, mintha nem engedne közel sem áradatot, sem tűzvészt, ölelése mindentől óvna.

Próbáltam az interneten utánanézni az ölelésnek, rájönni, hogy fölöslegesen tépem-e a klaviatúrámat, hogy mások mit bontottak eddig ki az ölelésből, de rájöttem, hogy nem sok mindent. Ugyanis nem a legkisebb tövére bontották a szót, csak az ölelre. Mások az angol nyelv felől közelítettek, ami szinte teljesen fölösleges, hiszen az angol ábécé nem is ad elegendő betűt nekünk a szó leírásához. És ettől már lehetetlen a vállalkozás, egészen máshogyan, mélységes logikával van a mi nyelvünk megáldva. Ahogy a magánhangzók simulnak a mássalhangzókhoz ebben a szóban, az már maga az ölelés. Emlékszem, milyen volt ezt a szót leírni, amikor tanultam írni, emlékszem a gömbölyödő betűre, hogy mennyire vigyáztam, hogy a vonalon belül maradjak, hogy tökéletes legyen ez a szép s leírva. Még a tollból kifolyó tinta illatára is emlékszem. És a kézre, ami segítette a kezemet. Vannak ölelések, amiket sosem felejtünk el. Vannak olyanok is, amikre emlékezni sem akarunk, de abban a pillanatban, amikor ölelünk és ölelve vagyunk, a lelkünket tápláljuk.

Tiszta szívvel remélem, hogy a járvány után újra megölelhetünk bárkit, hogy vége lesz végre a maszkviselésnek, nem kell rettegnünk, ha elköhintjük magunkat. Most közeleg karácsony, engedjük közel a szeretteinket, és öleljük meg annyiszor őket, ahányszor csak lehetőségünk van rá.

Lőrincz P. Gabriella