Október

Hatvanhárom éve már, hogy kitört az 1956-os forradalom. Bár csak október 23-át szenteljük a megemlékezéseknek és csupán Budapestről beszélünk leginkább, valójában minden magyar forradalma volt. Nem tudom, hogy kit mennyire érint meg ez a dátum, ahogyan azt sem, hogy mennyire érdekel bárkit is a történelem, hiszen a mindennapok harcai, betegségek, problémák, munkahelyi kötelezettségek között őrlődünk naponta.

Emlékszem, gyermekkorom óta az októberi hónap valahogy eltért a többitől, az aradi vértanúkra és az 1956-os hősökre emlékeztünk az iskolában, s az iskolai rendezvényről hazatérve mindig meséltem mamának, milyen volt. Olyankor ő évről-évre elmondott nekem egy odaillő verset vagy történetet. Fel sem fogtam, hogy ötvenhatban ő már anya volt, s valóban megélte azokat az eseményeket. Így, visszagondolva annyi mindent kérdezhettem volna tőle, de megelégedtem azzal, amit mondott, és inkább meséltem én, mondtam a verset, amit tanultam, mondtam, hogy milyen élményteli volt a nap, gyermeki önzőséggel fojtottam belé a szót. Elmondhatta volna, hogy tudott azokról, akik Kárpátaljáról részt vettek a budapesti eseményeken, akik szórólapoztak, hogy hogyan hallgatták a rádióból a híreket, hiszen tudta, mert halványan ott lapul az emlékeim között, hogy beszéltek róla a családdal. Mikor először hallottam olyan embertől történetet, aki jelen volt a forradalom idején, Budapesten, végig sem gondoltam, hogy ezt hallhattam volna korábban, családtagtól is. Olyan távolinak tűnt akkor húsz évvel ezelőtt a múlt, távolabbinak, mint most.

Keveset hallottam viszont a véres csütörtökről, nem tudom, miért. A forradalomban résztvevők, akikkel beszéltem, a zajló eseményeket sorolták, a maguk történetét, a maguk tragédiáját. Akik távolról figyelhették csupán a forradalmat, csak a távolság okozta szenvedést, az imákat, a félelmet, az aggódást mesélték el, mint annak idején én, a saját élményeimet. Még ma is azt olvasom, hogy nem tisztázódtak a mészárlás körülményei. Amikor az első lövés eldördült a Kossuth-téren, már mindegy is volt, ki lőtt, hiszen a feszült hangulatban megjósolható volt, hogy a pusztítás be fog következni. Ha Budapesten járok, és látom a golyók ütötte nyomokat, mindig megállok egy pillanatra, arra gondolok, milyen sokan haltak meg akkor a szabadságért. Mennyire elhasznált mondatnak tűnik, mennyire unalmas lehet sokak számára, hogy mi magyarok mindig emlegetjük negyvennyolcat és ötvenhatot, verseket írunk, prózát, cikket, utcára vonulunk megemlékezni szerte a Kárpát-medencében. De talán nem is értheti ezt mindenki, talán nem is fontos, hogy a világ megtudja, mit is jelent Magyarországon a forradalom, és a szabadság. Milyen emelkedett hangulatú nagy szavaknak tűnnek ezek, de akkor, azon az 1956-os októberben valóban a szabadágunkért adták életüket az emberek. Hihetetlen, hogy ilyen rövid idővel ezelőtt vér borította a budapesti utcákat, ahol ma tátott szájú turistáknak mesél az idegenvezető 1956-ról.

Lőrincz P. Gabriella