A közösségi oldalakon, minden internetes felületen, most ugyan alábbhagytak, de nyáron tomboltak a földünk megmentésére sarkalló bejegyzések, képek, fotók, riogató tudományos vagy kevésbé tudományos cikkek. A hisztiző tiniktől a mindenhez értő idősekig, mindenkin kitört a környezettudatosság, a műanyagmentesség, a faültetés, az önfenntartás, és ki tudja, még mi minden. Nincs is ezzel baj, mind nagyon szép, helyes gondolatok, egészen addig, míg bele nem gondol az ember. Én a nagyszüleimtől szavak nélkül tanultam meg, hogy a szerves konyhai hulladékot nem dobjuk a többi szeméthez. Nem is volt „többi szemét”, hiszen az üveg visszaváltható volt, vagy befőtt került bele, a papír pedig elégett a kályhában. Mára viszont az emberek nagy része, ha kertes házban él, akkor sem fűt kályhával, nem főzünk sparherten, nemhogy még azok, akik panelban laknak, nekik lehetőségük sincs ilyesmire. Divatba jött a vidékre költözés, de sokan megpróbálnak falun is városi életet élni. Persze nem mindenki, de elég sokan. Így a panelzajok helyett jön a hangos kutyaugatás, kakaskukorékolás, a szomszéd hangos szerszámélezése stb., ami miatt lehet följelentést tenni, anyázni és a fészbukon sipákolni is. Mert ezt a panelban nem lehetett, ott természetes, hogy halljuk, ha valaki lehúzza a vécét. Szóval elköltözünk vidékre, és nagy hangoskodással hirdetjük, hogy mi bizony nem szennyezzük a drága anyaföldet, mert az bele fog pusztulni. Pedig a Föld nagyon is jól tud lenni az ember nélkül, esze ágában sincs elpusztulni, az ember viszont hajlamos a kipusztulásra. Nézzük mondjuk Csernobilt, az odalátogatók jól láthatják, hogy 1986 óta, a szörnyű atomkatasztrófa helyszínén csodálatosan újraéledt az erdő, az állatok is köszönik, jól vannak, s ott valóban senki nem szemetel, a természet pedig visszaveszi azt, ami az övé. Az ökohiszti viszont időről időre feltűnik, sztárok és nem sztárok könnyezve vagy ordítozva kérik és követelik, hogy ne szennyezzük a környezetünket, természetesen teszik ezt az interneten keresztül. Hangosan hirdetik a műanyagmentességet, a műanyag klaviatúrát ütögetve. Elmennek az óceánokhoz, persze magánrepülővel, leszállás után pedig autóval. Nem nagyon láttam még lovon, szekéren, bicajon közlekedő világmegmentőket. Pedig milyen szép volna, ha igaz lenne, amit mondanak. Mondjuk, nem használnának autót, mosogatógépet, mosógépet, szárítógépet, mobilt, vagy nyomtatót, hogy csak egy pár dolgot említsek, s csak aztán nevelnék a népet. Jaj, hát hogyan lehetek ilyen? Ez nem erről szól, mert ha az ember saját kényelmét szolgálja, akkor rendben van, de ha másokat látunk venni egy műanyag tároló dobozt, akkor mindjárt összeráncoljuk a szemöldökünket. Továbbra is marad a gerenda a szemünkben, pedig lehetne épp csak annyit tenni, amennyit mindenki maga is megtehet: figyelmeztetni, de nem elharapni senkinek a torkát, gyerekeket nevelni kevesebb műanyaggal, textilpelenkát használni, vagy játék mobil helyett természetes anyagból készült játékokat ajándékozni, ilyesmi. Elfelejteni a rohanást, mert talán ennek a nagy bajnak (mert valóban baj van) a sietség lehet a gyökere. S bár lehet, ha nem veszünk meg egy műanyagpalack üdítőt, akkor levágunk egy levelet ebből a mérgező növényből, vagy ha nem műanyagban rendelünk ebédet. – De lehet, azzal is használunk, ha lassítunk kicsit, mindenben.

Lőrincz P. Gabriella