Ezt a tárcát Békéscsabán, az íróasztalomnál kezdtem írni, és néhány száz kilométerrel arrébb, egy tengerparton fejezem be, ha az illetékes hatalmak megsegítenek. Ahhoz, hogy majd eljusson a szerkesztőhöz a szöveg, már igazán nem sokra, egyetlen kis kattintásra lesz szükség.

De nem is kell olyan nagyon messzire visszanézni, hogy ez az élethelyzet egészen elképesztőnek, mondhatni, elképzelhetetlennek tűnjön. Úgy huszonöt évvel ezelőtt – lehet, hogy csak nekem látszik kevés időnek – a kéziratot legépelve, esetleg tényleg kézzel írva lehetett, kellett leadni a szerkesztőségeknek. Ott aztán kezükbe vették az erre hivatott szakemberek: ha kellett, javították, esetleg módosítási javaslatokkal jöttek, újragépelték, összeolvasták a két változatot, és csak ezek után mehetett a nyomdába. Azt mondanom sem kell, hogy az egyetlen írott megjelenési forma a nyomtatott sajtó (vagy könyv) volt – és az milyen nagy megtiszteltetésnek számított, ha elfogadták a szöveget! Félreértés ne essék, most is az, csak hát időközben lerövidült az ítélet ideje, és ezzel párhuzamosan a technikai teendők is egyszerűbbé váltak, a felületek is megszaporodtak. Ezektől függetlenül viszont a megjelenési idő nem feltétlenül rövidült meg, hiszen talán még számosabb alkotó akarja, tudja hallatni a hangját egy időben.

Sokan kárhoztatják vagy dicsérik a régi idők korlátozott lehetőségeit, mások meg a mai, technológiai polifóniát – én abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy mindkettőt belülről ismerem.

Egyetemista korom elején még teljesen idegenek voltak számunkra az internetes, illetve más eszközökkel való keresések, kapcsolatfelvételek. Így az volt a természetes, hogy az év elején megkapott kötelező és ajánlott olvasmánylistát könyvtárról könyvtárra járva olvastuk el, mert természetesen egyetlen helyen nem lehetett mindent megtalálni. Legalábbis Kolozsváron. Amikor az egyes címeket átböngésztük, emlékszem, voltak beavatott felsőbb évesek, akik elmondták, hogy melyiket hol találjuk meg, így ezeket is odafirkantottuk a lista szélére. Aztán, nyilván a vizsgaidőszak tetőfokán, még mindig voltak hiányosságaink, és ilyenkor dönteni kellett, hogy a megmaradt kis költőpénzünket költjük fénymásolásra (így éjszaka is tudtunk olvasni) vagy a teljes napunkat a könyvtárban töltjük (mert a legfontosabb címeket nem kölcsönözték). Mennyi körmönfont fortélyt bevetettünk! Emlékszem, olyan is volt, hogy egy évfolyamtársammal egyszerre érkeztünk a központi könyvtár elé, és tudtuk, hogy a másnapi vizsgához szükséges egyik alapmű csak egyetlen példányban van meg. Nem volt mit tenni, beültünk mindketten, és a sorsra bíztuk, hogy melyikünk kérését teljesítik.

Az egyetemi évek vége felé már sokaknak saját mobiltelefonja volt, mi több, e-mail-címe, és egy olyan szokása, hogy ezt bizonyos rendszerességgel internetkávézókban ellenőrzi. Az ügyesebbek egy félig anonim és meglehetősen bizonytalanul működő csevegőprogramot is tudtak használni. Aztán, a mesterképzés végére már én is megvettem az első számítógépemet, amelyen nemcsak bármikor írhattam a dolgozatomat, de időnként egy-egy kezdetleges játékra is átkapcsolhattam pihenésképpen. A szemünk előtt, illetve fellengzősen azt is mondhatnám, hogy a mi közreműködésünkkel vált egyre elterjedtebbé, szélesebbé az online világ. Látható, hogy a folyamat nem állt meg, ellenkezőleg: nagyon észnél kell lenni, hogy követni tudjuk. Meg ahhoz sem árt némi figyelem, hogy ne engedjük behúzni magunkat teljesen.

A napokban, épp könyvporolás közben villant be: a generációm és főleg az előttem járók keresési előzményei ott vannak a polcokon. Nehéz teherként, de számunkra még mindig értéket képviselve. Nagyon kitéve magukat a figyelemnek, néha egy kis bűntudatot is ébresztve, hogy hé, foglalkozzatok kicsit többet velünk. Még jól emlékszem azokra az évekre – jórészt a kamaszkoromra és fiatal felnőtt éveimre –, amikor elmondhatatlanul nagy menőség volt megvenni a könyveket. Hát még elolvasni őket! Konkrétan, láthatóan követhető volt, hogy mi érdekel, mit tanultunk, mi marad velünk hosszú időkre. És azok a hosszú, csupán olvasással töltött órák és éjjelek… A könyvek illata, bűvköre, babonája.

És milyen csodálatos az is, hogy ma szinte bárhol felkapcsolódhatunk a világhálóra, hozzáférünk a tudáshoz, még több forrásból is ellenőrizhetjük, amit találtunk, és villámgyorsan fel is használhatjuk, magunkba építhetjük. Új verset vagy szakirodalmat is olvashatunk akár a telefonon vagy laptopon, mert csak úgy szembejött, és nem hagynánk ki. De persze ott a veszély, hogy számtalan egyéb, olcsóbb dolog is elcsábít, és a gyorsaság is könnyen összebútorozhat a felületességgel.

Konklúzió? Nincs. Minden világ jó világ, amelyet kedvünkre tudunk használni, alakítani, élvezni. Ha észnél vagyunk, tudatosak, létrejöhet egy jóféle ötvözet.

Farkas Wellmann Éva