Nünüke
Amikor már és még szent nélkül, csupán Lászlónak nevezték a nagy múltú kőbányai gimnáziumot, a messzi-messzi ’70-es években biológiatanárunk, a nagyszerű Bognár tanár úr hívott először tájékozódásifutó-, köznevén tájfutóversenyre. Tudják, ez az a természetben rendezett futás, ahol a versenyző térképpel és iránytűvel vagy tájolóval a kezében igyekszik minél gyorsabban teljesíteni a térképen jelzett pontokkal meghatározott útvonalat. A sorszám szerint elérendő pontokon pontőrök várják a futókat, hogy a futólapjukon pecséttel igazolják a teljesítést. A kényelmesebb versenyzők, amilyen magam is voltam, a kerülőket is vállalva a turistautakon kocogják végig a távot, a profik viszont árkon-bokron keresztül keresik a legrövidebb utat, ami az erdőkön át nem is olyan egyszerű feladat.
Néhányszor én is futottam, aztán pontőr lettem. Tíz forintot fizettek egy napra, az akkor két korsó sör ára volt, komoly pénz, megérte. A pályakijelölők reggel kikísértek minket a helyünkre, kezünkbe nyomták a pecsételőt, kiakasztottak egy kartonlapot a pont sorszámával, aztán otthagytak a verseny végéig.
Azt hiszem, akkor tapasztaltam meg először, hogy az újonnan érkező körül miként terül szét lassan a csönd az erdőn. A városból érkező ember elméje tele van zajjal, a gyülekezés, a helyszínre gyaloglás is zajjal jár, és amikor végre maga marad, a zaj benne egy ideig még tovább zörög. Hosszú percekbe, akár negyedórákba telik, amíg a lélek is áthangolódik az erdő ezer apró nesszel átszőtt csöndjére, és az otthonról hozott hangemlékek helyett végre a valóságot sikerül átélni és meghallani.
Avart kupacoltam, rátelepedtem, fának vetettem a hátam, kezem ügyében a bélyegzővel vártam a versenyzőket. Bőven volt még idő a startig, volt időm nézelődni – és újabb fontos tudnivalót tanulni az erdőről. A csöndet már hallottam, de az erdő életét jó darabig nem sikerült meglátnom. Sokáig úgy tűnt, itt nem történik semmi. Azt persze gondoltam, hogy a valóságban nem olyannak mutatja magát az erdő, mint egy természetfilmben, ahol vadak osonnak, madarak röpködnek, és tarka pillangó csapong a fénypászmában, mégis kissé meglepett a folyamatos mozdulatlanság. Jó, nem jönnek a szarvasok az agancskoronájukkal, nem villan meg a bokrok között a róka vörös bundája, de valami csak történik majd. Talán egy órába is beletelt, mire sikerült megértenem, hogy mégiscsak eleven, lüktető életet látok magam körül, ám ennek a lüktetésnek egészen más a dinamikája, mint amihez városlakóként hozzászoktam. Ágak hullottak, madár röppent, hangyák másztak, apró bogár mozgatta az avart.
Nünüke! Soha azelőtt nem láttam, a természetben azóta sem. Most egyszerre itt volt előttem, mesebeli kékségével, kinőtt kiskabáthoz hasonló csonka szárnyaival, gyöngysorforma csápjaival, vastag testével. Eszembe sem jutott, hogy megzavarjam, csak néztem, ahogy lassan mászik a lábam előtt. Megérkezett az első futó, nyújtotta a futólapját, pecsételtem, már loholt tovább. Mire elfutott, a nünüke is eltűnt. Gondolkodtam, hogy megkeresem, de letettem róla. Nem az volt a dolgom, hogy beleavatkozzak az erdő életébe.
Jöttek a futók, előbb a zihálók, aztán a kocogók, végül a ballagók, hozták és vitték tovább a maguk zajbuborékját. Idővel megritkultak, aztán el is maradtak, a verseny véget ért. Hazafelé nem jöttek a felvezetők, a pontőröknek maguknak kellett visszatalálni a starthelyre. Térképpel a kézben ez igazán nem okozott gondot. És még az erdő csöndjét is sikerült őriznem egy darabig.
Bencsik Gábor
