November hava, Nyilas hava, Szent András hava. Fogy a fény a világban, a lélekben. A napok borongósak, hamar esteledik, hideg szelek fújnak. Az utolsó színes falevelek is eleresztik águkat. Fárad a lélek is, az ember aludni vágyna, de nem lehet, program programot követ, aki kimarad, az lemarad, a patikák szerintem ilyenkor adják el a legtöbb vitamint, nyomelemet, csodaszert, mert támaszra van szükség. Meg kell találni a belső fényeket is, hogy minden tartalékunkat összeszedve virágot tudjunk még bontani magunkból. Éppen úgy, ahogy a kert teszi. Novemberben még ideje és tere van az utolsó, szimbolikus rózsáink kinevelésének. Még egyszer megmutatkozhat az erőnk, még egyszer megméretkezhetünk, mire vagyunk képesek. Aztán át kell adni a helyet a csendnek, a magunkba fordulásnak, az év végi számadásnak. Pihenni kell, erőt gyűjteni, visszahúzódni, kicsi maggá válni, levetni mindent, ami felesleges, összegyűjteni azt, amire számíthatunk. Elsősorban magunkból. Úgy lépjünk át a következő évbe, hogy tudjuk: mi az, amit tovább kell és érdemes vinnünk, és mi az, amit kinőttünk, elkoptattunk.

November rózsái mások, mint a nyári rózsák. Az egyik legszebb legendánk – számomra biztosan a legkedvesebb –, a rózsacsoda legendája, az Árpád-házi királylányhoz, Szent Erzsébethez kötődik. Így meséli el 1527-ben a Karthauzi Névtelen: „Történék egy napon, mikoron nagy hideg volna, hogy úgy, mint senki ne láthatná, vinne apró maradékokat az vár kapuja elében az szegényeknek. És íme, elöl találá az ő atyja, csodálkozván rajta ennenmaga, mit járna és hová sietne, megszólítá őtet: Fiam, Erzséböt, hova mégy, mit vissz? Az nemes király leánya, miért felette szemérmes vala, nagyon megszégyenlé magát és megijede, és nem tuda félelmében egyebet mit felelni: Ím, rózsát viszök. Az ő atyja kedég mint eszös ember meggondolá, hogy nem volna rózsavirágnak ideje, hozzá hívá, és meglátá kebelét, hát mind szép rózsavirág az aszjú apró portéka”.

Ez a legenda több változatban is kering, de csak részleteikben vannak különbségek, a lényegük ugyanaz. Erzsébet II. András lánya volt, érzékeny, az elesettek, szegények, betegek iránt fogékony királylány, a feltétlen emberszeretet, nemeslelkűség példaképe. Húszévesen, fiatal lányként elveszítette férjét, nem véletlenül lett ő az árvák, betegek, örök gyászban élő özvegyek patrónusa. Életét végigkísérték a rózsacsodák, az előzőn kívül még kettő kötődik földi életéhez. Egy másik legenda szerint volt, hogy fertőző beteget ápolt, és amikor nyilván aggódásból, felelősségre vonta férje, a takaró alá benézve nem beteg embert látott, hanem a rózsaágyon fekvő, megfeszített Krisztust.

A rózsa királynői virág, a virágok királynője, akit már a neve (a hajnal színe) is a fényhez kapcsol. A legmagasabb fokozat. A novemberi rózsanyílás önmagában is csoda, de a kert képes erre a csodára. Az az ember, aki figyeli a körülötte lévő természetet, és nem elszakadni, hanem tanulni akar tőle, belőle, erőt, tartalékot gyűjthet a látványából. A novemberi rózsa – különleges erőforrás. Meg kell becsülni.

Most, amikor ezeket a sorokat írom, október vége van: napfényes, szívmelengető idő. Amikor megjelennek ezek a sorok, nem tudom, éppen esik-e majd, vagy fúj.

A decembert könnyű szeretni, ünnepek világítják ki, lehet örülni a hónak, annak, hogy kapujában állunk egy újabb évnek, de a novemberről leginkább a csontig hatoló, vigasztalan eső jutott mindig az eszembe. Mintha megnyitották volna az összes égi csapot. Nem szerettem, mi több, utáltam. Idén megpróbálok nem így gondolni rá, hiszen része az évnek, be kell fogadnom, meg kell barátkoznom vele. Emlékszem, még verset is írtam róla. Nem jelent meg sehol, hiszen kislány voltam még akkor, titokban írtam, és eszem ágában nem volt senkinek megmutatni. Ott maradt a titkosban, jó helyen van ott. A novembert könnyű a városi embernek nem szeretni – pedig nem rossz hónap, ha úgy nézek rá. Ünnepekben sem szűkölködik: Márton napja, Erzsébet napja, Katalin napja, András napja – mindegyik gazdag szokásokban, az utóbbi kettőhöz jósló, varázsló tevékenységek is kapcsolódnak. Márton napján finom falatokat lehet enni, újbort kóstolni, a hónapban idejük van még a mulatságoknak, aztán „András bezárja a hegedűtokot”.

Városi ember vagyok, a városhoz kötnek a munkáim, feladataim is, nem valószínű, hogy pásztormulatságokon fogok részt venni, a mulatozás, hangoskodás is távol áll majd tőlem – bár ki tudja. Azért az újbort megkóstolom, azt ki nem hagynám, de leginkább a novemberi rózsákra szeretnék gondolni, hátha idén is nyílnak, hátha meglep vele a kert. És hátha kedvet hoz ahhoz, hogy kineveljem a testvérüket én is magamból. Ha esik odabent, ha fúj.

Mirtse Zsuzsa