Már kisgyermekként megtanultuk, hogy a tavasz első ünnepe a nőké. És milyen mesésen lehet ehhez hozzágondolni a születést, az új életet, a rügyfakadást, az ébredést, és micsoda alkotások születtek a témában! Emlékszem, kisiskolás koromban papírból hajtogattunk tulipánt, vittük édesanyánknak, nagymamánknak, tanító néninknek. Rajzoltunk, énekeltünk, később nőnapi osztálydiszkót rendeztünk. Senkinek eszében sem volt elmondani, hogy az egyenjogúságról, a nők munkavállalásáról, akármilyen megkülönböztetésről lett volna szó, mint ahogyan arról sem igazán tudunk, vagy legalábbis nem beszélünk, hogy napjainkban a nők elleni erőszak, a bántalmazások ellen lépnek fel különböző csoportok aktivistái ezen a jeles napon, a világ különböző pontjain. Tehát emancipálódtunk, alkotunk, dolgozunk, szavazunk, tesszük ezt amellett, hogy anyák és feleségek vagyunk. Bár az életünket megkönnyítő gépekkel (örök hála értük!) már jóval komfortosabban, könnyebben éljük az életünket, mint anyáink és nagyanyáink, azért nőnek lenni talán még manapság sem piskóta.

A kérdést, hogy mi kell a nőnek, szerintem már mindenki feltette, titkon a nők is, főleg ruhaválasztás, párválasztás – vagy bármilyen választás alkalmával. És mivel mi magunk is gyakran tanácstalanok vagyunk önmagunkat illetően, mihez is kezdhetne a férfi velünk szemben? Én voltam olyan bátor az ünnephez közeledve, hogy kedves férfi ismerőseimet kérdeztem: mi kell a férfinak, mitől jó nő egy nő? A kedves férfiak annyira meglepődtek, hogy volt, aki szóhoz sem jutott, olyan is, aki hadovált, és mindenféle választ adott, csak a saját nevében nem beszélt, és eleinte mind ki akartak bújni a válasz alól, vagy azt hitték, hogy valami beugratásról van szó, pedig az egészen fiatal, nyolcéves ifjútól a nyolcvan éves tapasztalt urakig mindenkit kérdőre vontam. Nem kíméltem életem két kedvenc pasiját sem: a fiaimat (egyszer megbocsájtják eme kényelmetlen anyakérdésemet is). A hümmögéseken túl aztán záporoztak a vidámabbnál vidámabb válaszok. Az urak elmondták, hogy erre nem egyszerű a válasz, tehát nemcsak azt nem tudják, mi kell a nőnek, de azt sem nagyon, hogy nekik mi kell. Gyakori válasz volt, hogy a hölgy legyen családszerető, vállaljon gyermeket, legyen vonzó (a szeme és a mosolya leginkább), természetes (bizony, itt a festékre gondoltak az urak), szenvedélyes, kacér, szociálisan érzékeny, csináljon kedvet magához, tegye kíváncsivá a férfit. A megkérdezettek közül meglepően kevesen válaszolták, hogy legyen okos, tudjon főzni, szeressen beszélgetni, vigasztaljon. Még kevesebben voltak azok, akik a külsőségekre tették a hangsúlyt, bár az elmondottak szerint az is fontos, de a fent említettek nélkül kevés. Nagyon tetszett az egyik férfi válasza, bár nem idézem szó szerint: azt mondta, a nő legyen egyszerre tyúkanyó és pipi, és tudja, hogy mikor melyiknek kell lennie – ez tüneményes válasz volt.

Számomra nagyon furcsa, hogy senki nem mondta: a nő legyen vidám, vagy nevettesse meg a férfit, haj, sok mindent nem tud az ember lánya! Jó lett volna ezt a kérdést személyesen feltenni. Mindenesetre én ünneplem a nőket mindennap, hiszen nő vagyok, és ez már önmagában ünnep. De ünneplem a férfiakat nőnapkor, azokat, akik keresik a választ arra, hogy mi kell a nőnek, és arra is, hogy a férfinak mi kell.

Lőrincz P. Gabriella