Negyvenhárom évvel ezelőtt, 1981-ben a Magyar Írószövetség (akkori nevén Magyar Írók Szövetsége) tisztújító közgyűlés előtt állt. A rendezvényt valójában már tavasszal meg kellett volna tartani, de az állampárt illetékes elvtársai szándékosan halogatták, mert attól tartottak, hogy az írók kényes közéleti kérdéseket feszegetnének. Előző évben választották amerikai elnökké Ronald Reagant; a hidegháborús fegyverkezési verseny fokozódott, és ez gazdaságilag megroppantotta a szocialista tábort. 1980 nyarán Lengyelország északi hajógyáraiban kitörtek a Szolidaritás szakszervezeti sztrájkjai, idehaza pedig a Fiatal Írók József Attila Köre nyíltan bírálta a szocializmust, sőt még Kádár Jánost is. Ezért, hogy a májusra tervezett írószövetségi közgyűlés hét hónapot csúszott, és csak december közepén zajlott le.

1981 nyarán az írószövetség két titkára, Csák Gyula és az irodalmi körökben közkedvelt Fodor András megbízást kapott, hogy előkészítő jelleggel konzultáljon költőkkel, írókkal: milyen gondokat látnak a szövetség működésében és társadalmi szerepében, milyen témákról szeretnének hallani a közgyűlésen, hogyan szeretnék emelni az írók presztízsét. Fodorék az írószövetség mintegy harminc tagjával készítettek anonim beszélgetést. A megszólítottak pontos névsora tehát nem ismert – csak annyi tudható, hogy voltak köztük párttag kommunista írók, a nemzetépítő demokrata csoporthoz tartozók, polgári értékrendet valló ellenzékiek, valamint fiatal radikális szerzők.

Fodor András az 1981. szeptember 6. és 14. között végzett konzultációk főbb gondolatait tizenkét fejezetben foglalta össze, Jelentés az egyéni elbeszélgetésekről címmel. Az anyagot átadta Dobozy Imre elnöknek, aki néhány elemét beépítette a saját közgyűlési beszédébe. Azután ez a dokumentum évtizedekre elsüllyedt az írószövetségi archívumban, s 2019-ben onnan egy hatalmas irattömeg részeként átkerült a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet (RETÖRKI) archívumába, ahol első körben átnézték. Egy kutató, Szeredi Pál nemrégiben közreadta a RETÖRKI folyóiratában.

A hat-hét oldalas szöveg fájdalmasan tanulságos, mert ma is teljesen időszerű. Mintha nem 1981-es, hanem tavalyi vagy idei írói véleményeket olvasnánk. Itt csak néhány szakaszt idézek, találomra válogatva:

„A szellemi élet nem óv meg a bóvli ellen.” (…) „A pedagógia sivár helyzete következtében az ifjúságban igazi érdeklődés nem ébred. A rossz oktatási rendszer csak a pontgyűjtést szorgalmazza.” (…) „Inkább adjanak több pénzt, kevesebb díjat!” (…) „Az írószövetségnek befolyásolnia kellene a tankönyvkiadást. Az általános és a középiskolai oktatásban a kortárs magyar irodalom jelenléte siralmas.” (…) „Rendkívüli módon hiányzik az esszé. Szükség volna 30–40 flekkes esszéket közlő folyóiratra.” (…) „Minden vidéki írócsoport teljes jogúan képviselve legyen a választmányban.”

A következő passzust mintha én mondtam volna, pedig 1981-ben csak kilencéves voltam: „Ami a honoráriumot illeti, ez szorosan összefügg az írók megbecsülésének problémájával. Más munkaterületekhez képest is gyalázatos az írók alárendeltsége. Az illusztrátor például több pénzt kap, mint maga a szerző; a verset jól-rosszul leblattoló előadóművész mindenkor többet, mint maga a költő.”

Továbbá: „A legnagyobb probléma az érdemes utánpótlás hiánya.” (…) „Félő, hogy a fiatal tehetségek java el fog kallódni, merthogy nincs becsülete az írói mesterségnek.” (…) „A cél az volna, hogy minden valamirevaló irodalmi mű kapjon publicitást a televízióban is.” (…) „Az írószövetség leglátványosabb karakterjegye: a szegénység. Még reprezentálni sem tud.” És így tovább, oldalakon át.

Eltelt negyvenhárom esztendő, Fodor András huszonhét éve nincs köztünk, kihalt két (ha nem három) irodalmi nemzedék, lezajlott sok száz kongresszus, szakmai egyeztetés, elhangzott ezer referátum – és lényegében semmi nem változott. Bizonyára élnek még néhányan Fodor András egykori beszélgetőtársai közül: izgalmas lenne, ha előlépnének az anonimitásból, és kifejtenék, miként látják egykori véleményüket, illetve a jelenlegi helyzetet.

Zsille Gábor