November vége felé tartunk, tán ez az utolsó napja a vénasszonyok nyarának, csodálatosak a fények, a színek, tiszta a levegő. Fák és bokrok hullatják a leveleiket, sárgákat, barnákat, ha fának kellene lennem, platán szeretnék lenni, annak levelei csodálatosak, méretesek, formásak, a legszebb árnyalatokban pompáznak heteken keresztül, és amikor egyikük leválik az ágról, amelyhez hónapokon keresztül kötődött, zajt csapva hull alá, megsimogatva testvéreit, sziasztok, én most alászállok, de majd odalent találkozunk.

Vénasszonyok nyara, indián nyár, Joe Dassin énekelte majd’ fél évszázaddal ezelőtt, L’Été indien, szüleim jutnak eszembe a dalról, a chansonról, a Tesla orsós magnó, akkor még működött a távfűtés a panelházakban, nem kellett három hálózsákban aludnom, akkor még nem jegyre adták az élelmiszert, akkor még volt szeretet, kint is, bent is, je me souviens, je me souviens très bien, de később elfogyott a melegség, kint is, bent is, elfogyott és elfagyott, a magnó ékszíja megnyúlt, nem lehetett cserélni, nem volt többé indián nyár.

Budapest felett a hegy, ami egy domb, mégis Széchenyi-hegy, gyönyörű háromdimenziós impresszionista alkotás, Isten jókedvében van, idén csodát bocsátott alá e helyre, távolról látom, az ősz palettájának minden színében pompázik. Látják mások is, nagyjából mindenki, szombat van, nincs munka, nincs iskola, nincs más lehetőség, távolra menni nem lehet, este nyolckor kongatják a bilit, otthon kell lenni, bezár a bazár. Persze nem mindenkinek, aki kutyát sétáltat, az később is kimehet. De mi van a zsiráfokkal, gepárdokkal, nyulakkal és szurikátákkal, ez nem teljesen világos, egy vízilónak is szüksége van esti sétára, legalábbis gondolom, mert mi van, ha az előszobában végzi el a nagy dolgát, pfúj, vagy egy közepes méretű elefánt, az is. Szarvasmarha.

A parkoló tele van, az út mentén sem lehet megállni, „várakozni”, mindenki autóval hozta megsétáltatni a kutyáját, pingvinjét, mormotáját, egy jetit is látok, de mire lefotóznám, gazdijával a szájában elviharzik. A gazdi száján nincs maszk, ahogy szinte senkién sem, zöldövezetben nem kötelező a használata, akkor meg minek, neonzöld, pink és narancssárga kovidok röpködnek a levegőben, kacarásznak, sikítanak, bizonyára kiscsajok mind, némelyik csillámpóninak álcázza magát vagy töklámpásnak, úgy látszik, nekik még mindig helovín van, vagy mindig helovín van, sajnos túl gyorsak ahhoz, hogy lencsevégre kapjam őket.

Hiszen fotózni jöttem, megörökíteni a délutáni hold dudorászását, az indián nyár lassú lélegzését, a lehulló platánlevelek dörgölőzését testvéreikhez, de ennek annyi, ennek lőttek, túl sok a gazdi, túl sok az ember. Hirtelen válok mizantróppá, pedig általában ez kvázisztatikus folyamat, bánom, ó, megint bánom, hogy nincs kámfortermészetem, hogy nem tudok köddé válni, majd valahol máshol megtestesülni, Picard kapitány, végy fel és tégy le odébb, please, pretty please, valahová, ahol nincsenek gazdik, ahol sünök kártyázgatnak egy mulatóban, a tét néhány gilisztával töltött alma, s ahol sosem láttak kovidot egyszarvújelmezben.

Dúdolgat a hold, nem hallom, mégis fényképezem, innen is, onnan is, nézőpont kérdése, hogy mit látunk a holdban, még inkább, hogy mit látunk körülötte, hogy mi a lényeg, a hold vagy a nem-hold, fontosabb-e a körítés, mint a lényeg, szép a rút és rút a szép? Vénasszonyok és indiánok nyara ez, egyik sem vagyok, mégis a magaménak érzem, kitörlöm a képből a gazdikat, aztán ki a kutyákat, tevéket és rozmárokat, nincs keresnivalójuk Budapest fölött a dombon, ami hegy, legalábbis most nincs, lefotózom a jég olvadását, az exkavátor álmát, a torony magányát.

Isten veletek, indiánok! Agyő, vénasszonyok! Jövőre veletek ugyanitt! Vár rám egy csillámcsincsilla vagy egy egyszarvú tengeri malac vagy kockás házi jaguár, akinek kedveskednék némi holddudorászással meg levéldörgölőzéssel meg jégpityergéssel…

Király Farkas