Nevetni, csak végtelenül nevetni

Alejandro Iñárritu valaha a szerzői latino-film központi alakja volt. Az olyan húsba markoló drámák, mint a Bábel, a Korcs szerelmek vagy pályája ezen szakaszának csúcsa, a Biutiful, az új évezred egyik legerősebb szerzői hangjának nagyszerűen sikerült darabjai voltak. Aztán, ahogy lenni szokott előbb-utóbb, számára is eljött az angol nyelvű filmek korszaka, amit egy elsőre tőle eddig idegennek ható ábrázolásmóddal, a szatíra elemeit felhasználva valósított meg, ez lett a Birdman, avagy (A mellőzés meglepő ereje). Az itt kiépített és sikeresnek bizonyult (legjobb film-, rendező-, forgatókönyv-, operatőr-Oscar) szatírapozíciót tolta kicsit arrébb, a totális társadalomkritika és a disztópia irányába. A Digger sikere felemásnak mondható, mert bár úgy néz ki, az elmúlt (egyre hosszabb) időszak legnagyobb anyagi buktájának minősül, és Metacriticen 46, illetve Rotten Tomatoes-on 53%-on áll a kritikusok átlagpontozásából számolva, addig ugyanezen két platformon a közönségpontszám már 7,1 és 75%, sőt, IMDb-n már 7,5, Letterboxdon pedig 3,9 pontot kapott eddig. Tehát jól látható, hogy bár nem mindenkinek nyerte el a tetszését az értelmiségből sem, van egy jól körülhatárolható réteg, akiknek nagyon is bejött.
Bármennyire is hálás feladat lenne, nem fogom elkezdeni boncolgatni, hogy a kulturális tőke termelése mennyire kívántatja azt az emberrel, hogy pozitív megítélésben részesítse filmünket (melyre rátesz egy lapáttal az anyagi bukás ismerete, így faragva tragikus hőst mint főszereplőt a filmből – na jó, tényleg befejezem), mert nem a nézőket szeretném elemezni, hanem magát a filmet. Magáról a filmről szeretnék ismertetni egy olyan olvasási stratégiát, amelynek fénytörésében talán kevésbé látjuk pozitívnak a végeredményt. Jómagam egyébiránt irigykedve nézem azokat az embereket, akik képesek voltak pozitív módon olvasni a filmet, és így egy jó filmélménnyel gazdagodtak – én nem tartozok ezen csoportba, és most ezért némileg „ünneprontónak” is tűnhetek, ezért ezúton is elnézést kérek!
Szóval, a Digger című film. Adott Digger Rockwell (Tom Cruise), a világ legnagyobb olajmágnása, akinek grönlandi fúrótornya épp leszakított egy kisebb kontinensnyi jégdarabot, mely így az óceánon Európa felé tart. Ez várhatólag óriáscunamikat, a kontinens kipusztulását és jégkorszakot fog okozni. Jön az elnök (John Goodman), együtt hőbörögnek tehetetlenül, Digger mindenkire mutogat, hatalmas beszédet intéz a világ vezetőihez, satöbbi. A tömör irónia e bekezdés hangjában leginkább ennek a sztorinak és önmagamnak szól. A sztorinak mint egy olyan dolognak, amit már a Dr. Strangelove is tudott, később az Idiocracy, aztán öt éve meg a Ne nézz fel!, illetve magamnak, mivel nem nagyon van sportértéke leszólni ezt a fajta történetet, karaktereket, ábrázolásmódot. A Mércén megjelent Kőszeghy-kritika is azt állítja, hogy a külföldi kritikusok nagyja ezt a betéttörténetet azonosítja magával a filmmel – tévesen. Ez teljes mértékben igaz is, mármint az, hogy nem túl jó minőségű, viszonylag szelektív olvasás ez, hiszen megfeledkezik arról, milyen keretben is zajlik ez a cselekmény.
Ez a cselekmény ugyanis, és mint később kiderül (egy egyébként zseniálisan felépített jelenetben – dobtam egy hátast, amikor felbukkant az ablakon át látszó óriásember, aki az eldőlt fát igazgatja), az egész történet voltaképpen egy színházi előadás próbája során bontakozik ki – és itt jön a második csavar: amely színházi előadás egy megtörtént esetet dolgoz fel. A világban valóban végbement az a fajta kataklizma, amelyről az előadás szól, tehát tulajdonképpen egyszerre ismerjük meg a Föld valódi sorsát, illetve annak stilizált adaptációját.
Tehát, mondhatnánk, Digger történetének karakterei szándékosan elrajzoltak, párbeszédei szándékosan teljesen abszurdak és szatirikusak, Digger karaktere szándékosan paprikajancsiszerű. Ezzel sincs baj, akkor a film arról szól, hogy példának okáért a Don’t Look Up! végtére is hatástalan és középszerű film, ami valójában elégtelen arra, hogy segítségével felszámoljuk az adott társadalmi viszonyokat és a kapitalizmus apokaliptikus entrópiáját. Akár még el is képzelhetjük (nem olvastam, hogy ilyen történt volna), hogy Iñárritu egy moziban ülve nézi kollégája, Adam McKay alkotását, és azon cringel, hogy hiába a metszőnek szánt hülyéskedés, ez csupán szekunder szégyent szül, és teljesen hatástalan marad. Ettől ihletet kap, és elhatározza, hogy csinál egy filmet a szar társadalmi szatírákról.
Akkor ez egy film a rossz szatírákról. Viszont.
Ez továbbra sem több, mint egy film a rossz szatírákról. Félreértés ne essék, nem hiányolok valamit. A hiány pozíciójában benne van, hogy „én jobban tudom”, csak mivel te álltál neki megcsinálni, nekem nem hagytál mást, mint a panaszkodást és a tehetetlen belepofázást a partvonal mellől, miközben meg vagyok győződve arról, „hogy nekem jobban ment volna”. Nem erről van szó. Hanem arról, hogy valójában pont azt termeli újra, amit elvileg megkritizál, így végső soron üres tőkévé alakítja a kritika kritikáját is saját magában. Mert a Digger megtekintése után nem az történik, hogy az ember elmérgelődik magában, hogy „jaj de rossz, hogy a világ leggazdagabb és legbefolyásosabb emberei tönkreteszik a Földet”, hanem az, hogy az ember elmérgelődik magában (ha magáévá teszi egyáltalán a „filmek a rossz szatírákról” koncepciót, vagyis hasonlóan „körmönfont” gondolkozású, mint amilyen a film akarja, hogy legyen az ember ezen olvasat szerint), hogy „jaj, de rossz, hogy csak annyit tudunk csinálni, hogy szar szatírákat gyártunk a világ pusztulásáról”. A film valójában továbbra is azon frázisok körül kering, amiket megkritizál, hogy akörül felesleges keringeni – pusztán eggyel hátrébb lépve.
Abba pedig nem megyek bele a szükségesnél jobban, hogy akinek a primer sztori (Digger apokalipszis-előidézése) újdonságként, revelációként vagy bármiféle magvas gondolat hordozójaként hat, az legyen szíves akárcsak minimálisan is értelmiségiként, ne pedig cinefil szakbarbárként tevékenykedni a világban. De azért meg kell adnom, hogy ha pont a Digger az, ami valakinek revelatív és magvas, akkor végül is jó dolog, ha végre szembesül azzal, amivel, akkor végül is megérte megnéznie annak az embernek, akinek ez A revelatív és A magvas.
(Je suis egy végtelen bibliográfia helye.)
Szóval akkor mi marad, ha nem csupán a kritikán égünk ki, hanem a kritika kritikáján is? Talán a: poszthumán állapot. Beletörődni, hogy elpusztulunk, és hogy beszélni se lehet róla. Mert immár nem csupán a világ pusztulásán nevetünk, hanem annak reprezentációján is, nem csupán a dolgok megváltoztathatatlansága felett legyintünk egy könnyed kacajjal (ami inkább skizo-kacajnak tűnik a termálvíz-forróságú Balatonok korában), hanem a róla való beszéden is.
Mert talán ez a legnagyobb tanulság a Digger kapcsán. A konvencionális ábrázolás, amit a film duplafenekűsége jóvoltából elér (a színházi próbáról szóló sztoriszál egy „konvencionális jó film” szeretne lenni), valójában nem képes másra, mint mintákat termelni. A konvencionális hollywoodi film nem más (nyelvéből fakadóan nem más), mint ideálképek sorjázása. Ha pedig a kacagáson való kacagás az ideálkép, akkor hol van a kijárat a valódi változtatni akarás ambíciójához?
Hegyi Damján