Valahányszor ördögűzős videókat nézek a Youtube-on, és nem merek megmoccanni sem, nemhogy kimenni pisilni vagy bezárni a kertkaput, a következőt csinálom: elindítok néhány Just for Laughs!-videót (például a kedvencemet, ezt itt ni:

vagy a másik igen vicceset, ezt:

innen is különösen a másodikat a pajkosan kacsingató nővérrel – és orvossal), kettőt-tízet kacagok, és máris rendben van minden.

Igen, tudom, ezer kandikamerás-oldal létezik, és azt is tudom, hogy ez nem mind közül a legjobb, és nyilván megrendezett jelenetekről van szó, melyeknek a humorszintje is változó (inkább gyenge, sőt olykor alantas), de valahogy mégis minden alkalommal meghatnak ezek a kisfilmek.
Tudják, miért?
Azért, mert ebben az elvadult és brutális világban ezek az ostoba kis szívatások (és lefilmezésük) bizonyítják számomra, hogy az emberek alapvetően: jók. (Kivéve Torrentét, na de hát ő meg éppen azért zseniális, mert ő a totális antijó, a kimaxolt antipíszí.)
A filmecskék dramaturgiája szerint ugyanis a történetív a következő: az összeszokott kandikamerás-csapat először demonstrálja felgyorsítva és bugyuta zenével, hogy mi lesz a szívatás tárgya, majd általában zsúfolt helyszíneken járókelőket szólítanak meg, és apró szívességre kérik őket. A járókelők erre a kis időre aztán nem járkelnek, hanem megállnak, és megteszik a szívességet. Itt mindig van valami turpisság (a fenti filmek közül csak az első klasszikusan ilyen) elásva és elrejtve. A járókelők ijedten felsikkantanak, mindenki nagyot nevet, aztán megnyugtatják őket, hogy csak vicc volt, megmutatják a gondosan elrejtett kamerát, most már a járókelők is nevetnek, és béke van, szeretet. Persze nem feledkezhetünk meg a vágó nagyszerű munkájáról, aki nyilván kivágja a megsértődött járókelőket, az esetleg mégis elcsattanó pofonokat, és zenével, sűrű vágással az egész produkció ívet és tempót kap.
De honnan jutunk el ahhoz a magasztos következtetéshez, miszerint az emberek végső soron mégiscsak jók?! Onnan, hogy ezekben a filmecskékben mindenki segít. Bizony, a népek megállnak, és bár gyanakodhatnának, nem teszik, hanem segítenek: megfogják a madzag végét, megtartják a létrát, szigorú és cukin fontoskodó arccal figyelnek az autóba csapódó műholdra, rájuk bízott gyerekre stb. Hát innen tudjuk, hogy az ember alapvetően jó, segítő természetű lény, és ezeknek a filmeknek a készítői éppen ezzel élnek vissza, éppen ezt a tulajdonságukat használják ki.
És ez jól van így.
Hangsúlyozom, élek a gyanúperrel: megrendezett jelentekről van szó, vagy ha nem, akkor a keményebb reakciókat kivágják utólag. De mégis olyan jó lenne hinni, hogy az emberek ilyenek, az emberiség ilyen, pontosan, mint ezek a jólelkű alanyok a Just for Laughs!-prankekben. És jó lenne hinni azt is, hogy az önfeledt és megkönnyebbült hahotázás, amely leleplezéskor látható a szegény megtévesztett és becsapott emberek arcán, az is őszinte. Ezért ha legközelebb megállítják önöket az utcán ezek az emberek (már úgyis ismerik őket), menjenek bele a játékba: fogják meg a madzagot, a létrát, vigyázzanak az önökre bízott gyerekre, engedjék magukat becsapni, és a végén nevessenek egy jót. Tán megy kicsit előre a világ.

Nagy Koppány Zsolt