Amikor a gyermekeknek népdalt tanítunk, magunk sem gondoljuk végig, hogy valójában egy világnézetet adunk át. A magyar népdal egy különleges összekötőszál minden ember számára, aki magyar nyelven beszél; mintha a nyelven belül egy újabb nyelv jelenne meg. Ha társaságban valaki elkezd egy népdalt énekelni, szinte biztosan hamar társra talál, aki vele együtt énekel. Ahogy az is biztos, hogy az éneklők között lesz valaki, aki az adott népdalból tud egy másik változatot vagy egy olyan versszakot, ami a többieknek szinte ismeretlen. De a dallam maga egységes, a szöveg pedig annyira tökéletesen és harmonikusan illeszkedik a dallamhoz, hogy pillanatok alatt az is énekelni kezdi, aki egyébként addig nem ismerte a szöveget. Varázsnyelvként működnek népdalaink, és éppen így kötik össze a különböző országokban élő magyarokat.

Általában a nagyszülőktől tanuljuk meg az első népdalokat. Ma már, főleg városon, viszonylag ritka, hogy a család idősebb tagjai együtt élnek a fiatalokkal. Régen, az én gyermekkoromban teljesen hétköznapi dolog volt, hogy a nagyszüleinkkel együtt élünk. Az is hétköznapi volt, hogy amíg a szülő dolgozik, a nagyszülő ügyel az unokára. El sem tudtuk képzelni akkor, hogy egy, idegen ember vigyázhat valaki gyermekére. Ezáltal erős, szoros kapcsolat alakult ki a gyermek és a nagyszülő között. Másfajta tudás volt az, amit a nagymamáktól és nagypapáktól kaptunk. Másfajta türelem volt, amivel ők neveltek, különleges szeretet. Így a népdalok engem mindig a családom idős tagjaira emlékeztetnek. Amikor népdalt énekelek, ők szólalnak meg. Amikor másokkal együtt énekelek, arra gondolok, hogy több generáció szólal meg rajtunk keresztül.

Ez a varázsvilág a magyar nyelvterületen mindenhol jelen van. Most már az internetnek köszönhetően bárki számára elérhetőek a magyar népdalok. Rengetegen foglalkoznak azzal, hogy különböző tájegységek népdalait felkutassák, minél több népdalt lejegyezzenek. Így csodálatos, számunkra ismeretlen tájegységek népdalai is megismerhetőek. Mégis a legkedvesebbek azok a hangok, amit otthonról, a családi tűzhely mellől hoztam magammal. Úgy gondolom, hogy a népdal épp annyira fontos, mint maga a nyelv. Arra nincs rálátásom, hogy más népek népdalai hogyan működnek, hogy az a varázsnyelv jelen van-e minden nemzet életében. Azt viszont tudom, milyen hatalmas erőket képes megmozdítani egy közös éneklés. A népdalokban olyan szerelmes történetek, veszteségek, életvágy van, ami az egész világunkat átszövi. Olyan összetartó erő már maga a zene is, és a hozzá társuló szöveg, hogy működésével mozdulatlanságot kelt életre.

Ahogyan a meséink, úgy a népdalaink szájhagyomány útján terjedtek és maradtak fent napjainkig. És ahogyan anyáról leányra maradtak ezek a szövegek, úgy minden generáció egy kicsit beleszőtte saját magát, a saját gondolatait, élethelyzetét ezekbe a szövegekbe. Generációk szerelmes gondolatai, fájdalmai filmként jelennek meg a szemünk előtt, amikor ezeket a népdalokat énekeljük.

Mint olyan sokszor, most is a remény sugarába kapaszkodva gondolok a népdalokra, miközben azt remélem, vannak még nagymamák, akik megtanítják az unokáknak a varázsnyelvet. Reménnyel gondolok a nyitott gyermekszívekre, akik mindenre érzékenyen, őszintén tanulnak, ha jót, ha rosszat tanítunk nekik. Valójában rajtunk múlik, megengedjük-e a népdalnak, a népmesének, hogy életben maradjon. A népdal őszinte és érvényes, nem mesterkélt, de ahhoz, hogy megmaradjon, énekelnünk, tanítanunk kell.

Lőrincz P. Gabriella