Az irodalmi zsarolók típusával tíz évvel ezelőtt, az Új Ember hetilap versrovatának vezetőjeként ismerkedtem meg testközelből. Ifjú, pályakezdő szerkesztők számára alighanem egy vallási lap a legalkalmasabb mélyvíz: a fél- és teljesen dilettánsok arrafelé szívesen úsznak. Hiszen a vallási téma, a szent dolgok iránti tisztelet, a lelki élet személyessége miatt – ösztönös tapintatból – a legnyilvánvalóbb fércművet is finomabb szerkesztői bánásmódban részesítjük, nagyon óvatosan kritizáljuk. És már-már bűntudatot érzünk, amikor megtagadjuk tőle a közlést. Arról nem is szólva, hogy a vallásosság egész életre szóló nagyszerű alibi a dilettánsok számára. Istenem, hányszor hallottam tőlük eme mondatokat: „Engem a vallásosságom miatt nem engedtek megjelenni a kommunista időkben.” „A balliberális lapok azért nem közlik a műveimet, mert hitvalló keresztény vagyok.” És felteszik rá a koronát a következő érzelmileg zsaroló sóhajjal: „Nekem csak az Új Ember maradt.”

Az irodalmi érzelmi zsarolás rendszerint pontosan úgy indul, ahogy azt Nagy Koppány Zsolt október 15-én ebben a rovatban megírta (A gőgös frusztráció címmel): látlelete hajszálpontos. Egy napsütéses hétköznapon váratlanul beállít vagy levelet küld a kontár, és „Tisztelt Szerkesztő úr!” vagy „Kedves Öcsémuram!” megszólítással, átmenet nélkül hízelegni kezd. Gyakori, hogy engem, a versrovat szerkesztőjét a mondókájában visszatérően főszerkesztőnek titulál, és nyalakodva méltatja az általam „kitűnően” főszerkesztett Új Embert, 2014 óta Magyar Naplót. Ez pontosan ugyanaz a filléres, primitív érzelmi trükk, amikor a szabálysértésen kapott gépkocsivezető százados úrnak szólítja az őt igazoltató zászlóst; vagy amikor egy pasas a falusi kisvendéglőben főúr!, főúr! kiáltozással szólongatja az egyetlen fásult pincért, annak reményében, hogy ezáltal majd nagyobb szelet rántott húst kap.

Mellékszál: az irodalmi zsarolás ritka fajtája, amikor a szerző átugorja a behízelgő szakaszt, és in medias res a szerkesztő arcába vágja a tutit. Így tett például az a borissza József Attila-díjas költő, aki vasárnap este kilenc órakor, bármiféle előzmény nélkül felhívott mobiltelefonon (én nem adtam meg neki a számom, valakitől megszerezte), és köszönés nélkül közölte: „K..va anyád! Ha nem raksz be Az Év Versei antológiába, letépem a f…od!” Ám ez az eljárás szerencsére csakugyan ritka.

Ha a szerkesztő visszautasítja a fél- vagy egészen dilettáns kéziratát, a magát áldozatnak érző szerző élesen hangnemet vált. Teljesen mindegy, hogy a visszautasítást milyen formában tesszük: nyersen, vagy nyolc selyempapírba csomagolva. A reakció mindig ugyanaz: sziszegő átokmondás, sértegetés, a szerkesztő hozzáértésének megkérdőjelezése, dühödt fenyegetőzés. Olykor álnéven írt e-mailek és hagyományos postai úton érkező levelek is előfordulnak. Az is megesett, hogy a sértett kontár gúnyverseket írt rólam – van abban valami megható, hogy ilyen sok időt és energiát szentelt nekem…

A visszautasított szerző gyakori érve (amennyiben ezt a vagdalkozást nevezhetjük érvelésnek), hogy a versét azért nem utasíthatom vissza, mert ő idősebb nálam. Utánam néznek a lexikonokban, és kiszámolják, hány éves voltam, amikor ők ezt meg azt csinálták. Efféle mondatokat vágnak a fejemhez: „Honnan veszed a bátorságot visszaadni a verseimet, hiszen te még csak tizenöt éves gimnazista voltál, amikor engem már leközölt a Vas Népe?!” Az életkorból fakadó vélt kiváltságok és előjogok felemlegetése egyébként is roppant kedvelt kontárfogás. Szívesen hivatkoznak arra, hogy ők személyesen ismerték ezt meg azt a Kossuth-díjas nagyságot. Például Zsoltika tizenhat évesen fölvitte a verseit Nemes Nagy Ágnes lakására, és Ágnes főzött neki egy kávét – következésképpen 2019-ben köteles vagyok leközölni a Magyar Naplóban Zsoltika verstanilag hibás szonettjét. Egy másik példa szerint Gyuri húszévesen együtt utazott a liftben Mészöly Miklóssal a földszint és a második emelet között; Mészöly nem szólt hozzá egyetlen szót sem, de neki a hallgatása is beszédes volt, senki nem tudott úgy hallgatni, mint Mészöly – ezek után én nem lehetek annyira pofátlan barom szerkesztő, hogy nem fogadom el publikálásra Gyuri frissen legyártott száznyolcvanadik montázsversét…

Hát így megy ez – tovább is van, majd mondom még.

Zsille Gábor