Ezernyi arca van az egymás iránti érzelmeinknek, és sokak szerint a legjobb fokmérő az, amit a fogadófél valamiként ismer fel. Ezek alapján, ha például gondoskodást érzek valaki részéről – lehet ugyan, hogy ő ebbe igazán kevés energiát fektet –, az igazság mégis az, hogy valamit jól közvetít, és valóban odafigyel rám. Sokan vannak, akiknek magam is érzem a szeretetét, törődését, figyelmét, akár érdemtelenül is, és sokan lehetnek olyanok, akik éppen ellenkezőleg éreznek irántam. Utóbbit ritkábban tapasztalom meg, ez az érzelem jellegéből, társadalmi el nem fogadottságából is következik.

Van azonban egyvalaki, akinek a részéről egyértelmű ez a dolog. Nem szeret. Milyen nehéz ezt leírni, kimondani, egyáltalán eljutni eddig a felismerésig. De ugyanakkor milyen felszabadító, erős, rendcsináló mondat. Nem olyan személy az illető, akinek a szeretete létfontosságú lenne (bár sokan ezt a viszonylatot is idesorolják), maradjunk annyiban inkább, hogy hagyományosan elvárható. Miért is érdekes ez? Mert nagyon-nagyon hosszú időbe telt, amíg rájöttem. Évek, évtizedek alatt végig nagy erőket fektettem abba, hogy korrigáljam elszólásait, megmagyarázzam gesztusainak hiányát, rosszízű megjegyzéseit elfedjem erőltetett humorral. Hogy az időnként nagyobb lendülettel felém érkező haragot, gúnyt, irigységet vagy neheztelést zavart mosollyal elkönyveljem hangulatingadozásnak. Hogy ne vegyem észre, mennyire nem ér rá a velem való találkozásokra, egyéb alkalmakra, kivéve, ha valami konkrét haszna vagy előnye származik a dologból. Mivel részemről egyértelműnek tűnt, hogy ez egy szereteten alapuló kapcsolat, akként is jártam el. Érdeklődtem iránta, kerestem, szórakoztattam, segítettem. Ezek nem fájdalmas szemrehányások, egyszerű tények. Persze, világos volt, lehetett volna, hogy mindez nem kölcsönös, de betudtam a dolgot az elfoglaltságának, a különös természetének és saját hibámnak. Utóbbiban gyakran meg is erősített, hogy ilyenből sok van nekem.

Az effajta felismeréssel együtt jár valamiféle döntés is. Ha van egészséges életösztönünk, úgy határozunk, hogy elengedjük a nehezéket. Valószínűleg mindkét félnek sokkal könnyebb lesz. Ő talán észre sem fogja venni – hacsak véletlenül nem szorul rá újra a támogatásomra. Nekem pedig nem lesz szükségem annyi kínkeserves küszködésre, hogy valamiképpen fenntartsam ezt az egyoldalú kapcsolatot. És több lehetőségem lesz odafigyelni mindazokra, akik őszintén és melegséggel próbálnak kapcsolódni hozzám. Mert veszélyes tud lenni, ha valami nem megszűnt, hanem eleve hiányzik: leköti a gondolatot, elvonja a figyelmet a lényegesről, és kérdésekkel bombáz. Arra készteti az embert, hogy folyamatosan kutassa a saját felelősségét.

Aztán ott van a történet másik része, hogy ne csak az önsajnálat oltárán adózzunk. Milyen nehéz is lehetett neki, hogy annyi időn keresztül – legalábbis az én jelenlétemben – eljátssza, hogy számítok valamit? Hogyan oldotta meg azokat a váltásokat, amikor elmentem a helyszínről, és szinte azonnal az elmarasztalásomba kezdett? (Ezeket közös ismerőseink, barátaink döbbenten, ám könyörtelenül, és végső soron nagyon hatékonyan közölték velem.) Milyen reményei lehettek kettőnk viszonylatában, vagy annak megszüntetésére?

Tulajdonképpen nem vagyok egészen igazságos, főhősünk számára ugyanis nem egyedül én számítok eszköznek. Közös ismeretségi körünkből sokan felvetették már ezt a problémát, néhányan konkrét diagnózist is megfogalmaztak. Mégis milyen nehéz ez. Pedig nyilvánvaló, hogy a szeretetet nem lehet receptre felírni, csak a viselkedési normák jelenthetnek némi kapaszkodót (ugyanakkor azt is, hogy ilyen mérhetetlen ideig fennmaradhat egy ilyen hazugság-állapot).

De mi marad bennünk egy-egy ilyen elengedés után? Bizonyára valami félgyász, és valamiféle gyomorszorító bizonyosság. Ami aztán idővel szintén engedni fog kicsit, mikor megérik rá a helyzet, és lehet, hogy elhisszük, el tudjuk fogadni mások őszinte ragaszkodását.

Farkas Wellmann Éva