Nem lehet neheztelni, és nem is lehet zokon venni, hogy a nem tagadószavunk – ez a puritán, aprócska nem, amely a nemlegesség zártrendszerének szférikus birodalmában összevont szemöldökkel pózol – nem egyike a legreménykeltőbb kifejezéseinknek, ami önmagában még csak nem is létezhetne párja, az igene nélkül.

De nem, most nem erről van szó, legalább is nemcsak erről, hanem a nem kaméleonságáról, a nem világhatalmi fölényéről, a nem zsarnokoskodásáról, ami nem azért nem érdektelen, mert a világtörténelem megapolisza, Akropolisza nem egyébből, mint a nemek szűntelen egyet nem értő nemjeinek egymásnak akaszkodó nem-halmazaiból állt egybe – lehet, hogy nem véletlenül –, hanem azért is, mert nem kétséges: ez már nem lesz másként ezután sem. Mert a tiltás és a tagadás, a ne és a nem, ez a két briganti útonálló nem szégyenlős, mindenhova befészkeli magát. Ma már nem vitatható, hogy nem a Nap áll a világegyetem középpontjában; hogy nem a fényes csillag kering a Föld körül; hogy nem lehet lapos az az égitest, amely gömbölyű; hogy nem Desdemona tett párnát Othello fejére; hogy nem Giordano Bruno volt Leonardo da Vinci; hogy nem Shakespeare dilemmázott: „Lenni vagy nem lenni”, vagy hogy József Attila volt az, aki nem hagyott kétséget afelől: „Nem én kiáltok, a föld dübörög”. Igaz, nem indokolatlan azt állítani, hogy egy tiltáshoz nem elég csak a nem jelenléte, mivel ahhoz tiltandó gondolat is szükségeltetik, persze, a nem tagadószó beékelését képtelenség megkerülni, ezért nem alkalmazhatjuk a nem-nélküliséget, a nemtelenséget, a nem filozófiai fogalmának grammatikai kötelékben történő bevetésének negligálását, hiszen a nem igencsak nagyúr, akár önmagában is képezhet mondatszót, úgy is, mint: Nem!

A történelmi le nem maradás az építőjellegű nemek nem mindennapi bakafántoskodó szerepvállalásából terpeszkedett tovább, bokrosodott, izmosodott, nem a közömbösségből, mivel nem újdonság még a nemeuklideszi geometria számára sem, hogy a világ a tiltás és tagadás energiáiból felturbózva jutott el oda, amiről még csak nem is álmodott soha, a mit-nem-lehet és a mit-nem-szabad gondolatplatformjának egyre feszesebb eszmehorizontján. Idézzük fel, a tízparancsolat is a nemek doktrínáját harsogja, aminek lényege az ejnyebejnye tiltás, nem azt sugalmazván, hogy mit lehet, hanem azt, hogy mit nem. A gyakori nemek elburjánzásával olykor már nem is azt demonstráljuk, hogy mi mi, hanem inkább azt, hogy mi mi nem. Ez a nem-alapokon nyugvó nem-világ, ez a nem-algatenyészet nemzedékről nemzedékre nemhogy vegetál, hanem genetikailag öröklődik, és nem mintha nem létezhetne egyéb út is, de pillanatnyilag nem más tűnik járhatónak, hanem ez. Nem vitatom: „Nem minden csillag, ami fénylik.”

Nem csodálkozhatunk tehát, hogy a nemkívánatos nem, nem akármilyen divatszó lett, és éppen azért nem, mert a világ bioritmusa nem a harmóniára, hanem a nemek többnemű harcnemének ütemére épül, az alaktani, morfológiai és biológiai természetű nemek vállfajaira, így a nemi nemekére is, egészen a nemtelenség fogalmáig bezárólag, mivel némi nemű nemi változatok is megjelentek főként mostanában, a változó korban, de mi mégis úgy teszünk, mintha nem látnánk, nem hallanánk miről folyik a szó odakint. Viszont, nem illik kertelni, pusztán nemtörődömségből. De ha nem ez lenne az ábra, még akkor sem lenne nehéz belátni, mennyire nem tapintatlanság, ha aktuálnemi kérdésekről itt és most nem ejtünk bővebben szót. Bár ezzel nem teszünk úgy, mintha nem mérlegelnénk, hogy miként lehet, vagy miként nem lehet tiszta nemek nélkül élni. Persze, létezik nemtetszés, és felmerülhet, hogy a példánkkal nem mindenki ért egyet, de istenem, ha nem, akkor hát nem, hisz nem ismeretlen a kép: valami nem létezik, ha nem beszélünk róla! Márpedig születésileg valamilyen nemnek mégis csak kell lennie a nemen belül, nem hinném ellenkezőjét, legalábbis a tudomány mai jótállása szerint még nem.

Aztán bármennyire furcsának hat, a nem megduplázva is igen jól használható nemként, ám úgy már nem negatív rezonanciájú nemet, hanem pozitív rezonanciájú nemet sugároz, hiszen ilyenkor a páros nemek tartalmilag kölcsönösen kioltják egymást, ami ekképpen már fel is ér egy állítással, vagyis a kettős nem nem vétóz, nem tagad, nem mond nemet, más szóval: nem nemel, hanem épphogy igenel. Hisz már maga a lét sem egyéb, mint a nemlét nemléte. A nem neme pedig a nem igene. Így aztán az igen/nem viszony akár úgy is lejegyezhető: nem-nem/nem.

A fentiekben nem akartam nemet mondani a tagadószó helyénvaló használatára, bár nem hinném, hogy nem érzékelhető, mennyire nem lehet ma már a nem nélkül meglenni. Hisz mindannyiunknak van saját neme, s bizonyára kedvenc neme is, noha nem minden nem az a nem, aminek nem szerint látszik. És nem biztos, hogy ez nem baj. De hogy mennyire kell a nem, vagy mennyire nem, azt a nem mondattani szereplőként történő fészkelődése határozza meg.

Konklúzióként levonható, hogy a nemnek, a negációnak, világtörténelmet befolyásoló súlya mellett nem jelentéktelen energiájú robbanó töltete is van, nem különösebben körülményes ezt kiérezni a nem fogalmának emblematikussá lett lényegre harapó hárombetűs státusából, aminek használatához nem szükségeltetik érv, nem követelmény az indok, nem igényel megalapozott háttérgondolatokat, és nem szükséges hozzá még világnézet sem, csupán tagadnivaló kell – de az igen! –, amire nem nehéz rávágni, hogy: Nem! Nem?

Árkossy István