Cikkírás közben gyakran elgondolkodom azon, vajon mennyire jó ötlet, hogy viszonylag sokat idézek a recenzált könyvekből. Meg hát… hogy etikus-e. Ugye, a szegény regény-, vers- vagy tanulmánykötet-szerző vizes rongyon és fűzőn élve, nagy nehezen megírja élete legújabb főművét… és akkor jövök én a BMW-mmel (mind a kettővel) (egyszerre), és egy könnyed másolással idézem tőle a legjobb mondatokat… majd a milliókat viszont persze én nyalom fel érte, hogy délkelet irányába távozzam, és az Egyenlítő vonalán, a Seychelle-szigeteken pihenjem ki a megterhelő idézés fáradalmait. (Tudják, milyen kemény munka kimásolni szöveget egy könyvből?! Pláne, ha folyton összecsukódik. Ha nem tudják, ne méltatlankodjanak. Nézzenek oda!)
Egyszóval én keresek az ő munkájával. Ilyenkor mélyen elpirulok, és szégyenkezek nagyon.
Persze, most csak viccelek.
Ugyanis egészen másként gondolkodom ezekről a dolgokról. Járjuk csak körül egy picit a témát!
Egyik kedvenc szerzőm, a méltatlanul kevéssé ismert erdélyi író és költő, Székely János A nyugati hadtest című elbeszéléssorozatának Pálinkás című, egyéb szempontból is remekmű-jellegű írásában így értekezik (Figyelem! Idézni fogok. Mégpedig egy Platinum Passion koktél árányit – a koktél összetétele tanulmányozható az interneten, az „Íme, a világ 10 legdrágább koktélja!” című cikkben): „Van a szellemnek bizonyos ökonómiája: ami egyszer már megvan, azt nem kell még egyszer megcsinálni. Mihelyt a hanyatt heverő állattetem képét valaki egyszer már tökéletesen megfogalmazta, minekünk nem kell újra vesződnünk ezzel, egyszerűen ellophatjuk tőle – erre való az idézet. Nos, Pálinkás, akárcsak Baudelaire-nél a dög: »Lábait ég felé rúgta, mint céda ringyó, / S míg izzadt méreg járta át, / Cinikus és hanyag keccsel tárta ki ringó, Kipárolgással telt hasát.«” Tehát szépen idézi Baudelaire Egy dög című versét, a történet pedig megy tovább – az olvasó elégedetten csettint.
Bizony.
Megtehetném ugyan, hogy lemásolom – kissé átírva – egy könyv ajánlóját vagy fülszövegét, és így a sajátomként adom el, de az sokkal etikátlanabbnak tűnik annál, mint amit csinálok: szépen, jelölve idézem azt a szöveget, amelyet a kiadó munkatársai írtak – nem kevés fáradsággal és kínlódással! (Én, mint kiadói munkatárs, pontosan tudom, milyen nehéz megírni egy erős fülszöveget. Van, hogy napokba is beletelik – sokkal több időbe, mint például idézni egy cikkben.)
Ami pedig a primér szövegből való konkrét idézést illeti: csak egyetérteni tudok Székely Jánossal, hiszen egy-egy szerző szerintem legjobb mondatait válogatom ki és adom közre jelölve; márpedig élete legjobb mondatai megírásához úgyszólván mindenki rendesen odateszi magát – így a szerzőknek egyáltalán nem válik kárukra, ha ezeket a nagyszerű gondolatokat az olvasók is minél nagyobb számban megismerhetik. Arról nem is beszélve, hogy bizony nem mindenki tud megvásárolni minden olyan könyvet, amelyről jót írunk, viszont így a legjobb mondatait mégiscsak olvashatja. Egyfajta igehirdetés tehát az idézés. Misszió. (Szinte imposszibilis misszió, csak hogy érthető legyen, miért kell rendesen túlfizetni.)
Én, ha szerző lennék – és amikor szerző vagyok – nagyon örülök, hogyha az általam nagy nehezen kitalált mondatokat valaki hosszan idézi: el sem hiszik, milyen jó érzés. Soha nem jut eszembe például, hogy éppen milyen koktélt kortyolgat az, aki idézi a mondataimat. (Persze ha gúnyolódás céljából idéz, akkor reménykedem benne, hogy nadragulyásat – kevés jéggel.) Meg egyáltalán nem szeretném, ha valami BMW-s recenzióírócska mondjuk „elmesélné” a könyveim „tartalmát”, a saját kis buta szavaival. Nem, nem, öcsisajt, tessék csak idézni, pontosan, szépen, csillag megy az égen – na, nem így, éppen hogy nem így! És akkor mindenkinek jó lesz. Hát kérem: én ehhez tartom magam, úgyhogy a továbbiakban is számíthatnak gondosan megválogatott, szép és komoly és súlyos meg nehéz meg stílust és kötetet jellemző finom idézetekre. Benevolenti lectori salutem. (Igen, szándékosan van a végén.)

Nagy Koppány Zsolt