Miközben körülöttem minden csak a háborúról szól, miközben kifordul a világ a sarkaiból, pedig még a világjárvány szürrealitását sem emésztettük meg, eljött a szülinapom. Negyvenéves lettem. Bizonyos kultúrákban a negyvenes szám jelenti a nagyon sok fogalmát. Mifelénk a negyveneseket mondják középkorúnak, illetve mondták. Mostanára, amikor kitolódnak az idők, az ember már azt sem tudja, mit mondjon. Van, aki egészen csitrinek érzi magát, mások annak akarnak tűnni, de olyan ismerőseim is akadnak, akik véresen komolyan öregnek érzik magukat ennyi idősen. Én csak a magam részét ismerem igazán. Ajándékokkal halmoztak el a családtagjaim, több száz levelet kaptam, talán ezret is, üldögéltem a fűben, miközben a barátnőmmel beszéltem telefonon. Virágokat nézegettem a kertemben, cicával játszottam, kutyával játszottam és főztem. Egésznek éreztem magam a negyvenedik születésnapomon, nem ünnepeltnek, nem fiatalnak vagy idősnek, csak egésznek, és nagyon hálásnak. Néztem a csodás felnőtt fiaimat, az őszülő férjemet, a körülöttem lévő világot, a bogarakat, ahogyan futnak végig a fehérre meszelt falon, amit a tavaszi napsugár jól felmelegített. A diófán a madarak olyan mesés dallamot játszottak, ami minden zenekar játékánál szebb, így az ünnepi koncert sem maradt el. Így lettem hát negyvenéves. Azt gondoltam, lesz valami számvetés magammal, mint mondják, már a B oldalt hallgatjuk. De nem volt ilyesmi, csak jó sok nevetés és rengeteg öröm és hála. Épp olyan nap, mint a többi, amikor igyekszik az ember a legjobbat kihozni mindenből.

Emlékszem, kislánykoromban mennyire öregnek tűnt, aki negyvenéves volt, sőt, azt gondoltam, hogy majd én is öregnek fogom magam érezni, ha annyi leszek, hát, ennél nagyobbat ritkán tévedek. Egy idő után pedig vártam, és úgy gondoltam, nagyon menő – akkor már igazam lett. Szoktunk viccelődni azzal, hogy a nő nem öregszik, hanem érik, mint a bor. És valóban ezt gondolom. Felnőttek a gyermekeim, úgy élek, ahogy mindig is szerettem volna, azzal foglalkozom, amivel gyermekkorom óta akartam. És nincs semmi nyavalyám? Nincsenek rossz napok, viták? Persze, hogy vannak! Nem is kevés! Aki ismer, tudja, hogy nem is vagyok olyan könnyű eset, de igyekszem. És azon is dolgozom, hogy ne a negatív dolgokkal foglalkozzak, mert akkor valóban banya leszek. Inkább megpróbálok olyan dolgokat észrevenni, amik egésszé teszik az egészet, örülni az apróságoknak, nemcsak szavakban, de valósággal megélni. Üldögéltem a földön, néztem a nálam kétszer idősebb faóriást, és arra gondoltam, hogy milyen jó az élet, csak az, hogy élhetek. Fontos kis semmiségeimmel, bicsaklásaimmal, szarkalábakkal, narancsbőrrel, striákkal a testemen, ez én vagyok. Hálás vagyok azért, hogy ez lehetek. Örülök ennek a negyven évnek, a tavasznak, az egyre hosszabbodó nappaloknak, és hosszasan sorolhatnám még.

Gondolkodtam azon, hogy miről írjak, sokan elvárják most tőlem, hogy csak a szülőhazám helyzetéről, megértem, volna is miről, bőven. Mégsem akarok, és nem is tudok belesüllyedni a bánatba, a kilátástalanságba. Azt gondolom, így is túl sok minden szól most a tragédiáról, emiatt döntöttem úgy, hogy inkább az életem egy örömteli napjába nyitok egy ablakot a kedves olvasó felé.

Lőrincz P. Gabriella