Hallgatom a rádióban a Balaton turisztikai jövőképéről a fiatal szakértőt. Megüti a fülem, hogy a Balaton egész éves programokat kínál, nem a tó a fontos. Többször is megerősíti: felejtsük el a Balatonhoz mint tóhoz kötődő élményeket. Értem én, hogy ne csak nyaralós kirándulás legyen, de hogyan is felejthetnénk, hogy az egésznek a tó a közepe, lényege?

Fiatal még a programokat kínáló turisztikai menedzser, nem árnyal, egyenesen hangsúlyozza a butaságot. Balatoni programok a tó nélkül. Elképzelem, hogy a tengeri nyaralóhelyeket is így hirdetik, program a tengerparton, tenger nélkül. A víz legfeljebb díszlet.

Hozzátartozik gyerekkoromhoz a tó tudata. Nem a közvetlen látványa, mert a tó feletti – földrajzi értelemben – felvidéken nőttem fel. Busszal kirándultam, amikor láthattam közvetlenül, beleléptem, fürödtem, hajókázhattam. Idevalók az őseim, és ide vonulok vissza, ebbe a tájba, csak éppen közelebb a tóhoz, amit mindig is szerettem volna. Körbelaknak a felmenőim: Kékkút, Balatonrendes, Balatonfüred, Kővágóörs, Köveskál, Mindszentkálla, Hegyesd. Egykori lakóhelyük között akad tájház, még megtalálom sokuk sírfeliratát a temetőkben, és élnek rokonaik, akik az én rokonaim is a környező falvakban, kisvárosokban, vármegyeszékhelyen.

A tó ezer színét nem lehet megunni. Viharos időben világoszöld, nyári verőfényben égkék, ritka időszakokban türkiz – és ezek ezernyi árnyalata. Szeretem a tavat körülvevő fákat, hegyeket, különleges, ahogyan ott állnak a parton, Révfülöpön a Fülöp-hegy szembenéz Balatonboglár dombján a kápolnával, benne az elhíresült Kápolna-műteremmel. A révfülöpi hajóállomáson tavaly ünnepelték a tavat kutató intézet alapításának századik évfordulóját emléktábla avatással. Integet a tudomány a művészetnek a túlpartra, a kápolnák és templomok szentesítik. Utóbbiak közül sok a rom állapotú, de örvendetesen újra felfedezik, lépéseket tesznek a megmaradásukért, renoválásukért.

Rossz látvány a lakóparkok elszaporodása a parton. Korábban az egyes házépítéseket is külön engedélyhez kötötték, óvták a környezetet, kilátást. A haszon, úgy látszik, felülírta. Nem kell szakértőnek lenni hozzá, hogy tudjuk, a tömegesen a közvetlen partra épített házak a tó ökológiájának nem tesznek jót, nem beszélve a látványról, ami parti sétány helyett kockaházakkal rondítja a kilátást a tóra. Ha már lakóparkok, legalább feljebb, a településbe illesztve kerültek volna, ahogyan Aszófőn. A tó mentén Balatonakalinál már annyi van belőlük, mint maga a település. Elcsúfítják a partot. Eszembe jut a Rumnapló című film, ahol a főszereplő újságíró – a sármos Johnny Depp alakítja – próbálja megakadályozni, hogy hasonló beépítés történjen egy még háborítatlan szépségű sziget partján, a Karib-térségben.

A Balatonon télen is van élet, és most nem csak a fakutyázásra gondolok. De évszázados hagyománya a nyaralás, s az egyre nagyobb turistainvázió enyhülését a helyiek megkönnyebbülten veszik ősszel, amikor a fürdési szezonnak vége. Kertészkedhetnek, nincs állandó éjszakai zsivaj, visszatér medrébe a nyugodt vidéki élet, hogy majd a következő nyár elején újra kezdődjön a zajos vidámság. Addigra a helyiek kipihenik az előző nyár minden túlcsordulását és lármáját. A tó tündére rendesen végigalussza téli álmát, frissen ébred, hogy vigyázzon a régi és új nyaralókra, azokkal együtt, akik a nyár hevében és a szabadság mámorában erről könnyelműen elfeledkeznek. Velünk marad a Tüskevár és a Téli berek, Fekete István szép tájleíró mondataival: „Matulának intettek még, de aztán elfordult az út, elmaradt a nádas. A réten kint legelt már a jószág, és a kolompszó úgy repkedett a bokrok között, mint a jajgató sirály. A Balaton felett már az alkony szárnyalt, s a nagy víz tükre lassan megvakult, mint az emlékezet.”

Csanda Mária