Drahos István az elsők között kezdett Magyarországon kutyaszánhajtással foglalkozni – ma már a versenyzésen kívül expedíció jellegű túrákat is vezet. – Mirtse Zsuzsa interjúja.

Mirtse Zsuzsa: Mikor érezted meg, hogy ez nem csak hobbi, extrém sport, hanem szenvedély, életforma is a számodra?

Drahos István: Egyik télen Tromsø-ben dolgoztam egy norvég cégnek, amiről azt gondoltam, hogy csak egy újabb kanyar az életemben – pár hónap munka északon –, amikor azzal jöttek vissza egy oslói turisztikai vásárról, hogy nagy igény lenne két- vagy többnapos, expedíció jellegű túrákra. Már ismertem a környező hegyeket, mert munka után, a sarkvidéki éjszakában bejártam a környéket kutyaszánnal, ezért én kaptam meg a munkát. A következő 5-6 év életem egyik legjobb időszaka volt.

MZs: Nem mindenki ismeri a kutyaszánhajtás történetét – felidéznéd röviden?

DI: Nem tudjuk pontosan, mikor csatlakozott a kutya a paleo családokhoz, de azóta cipeli, vagy ha kell, vontatja a felszerelésünket, és feltehetően általános volt az északi féltekén, így Alaszkában is. A klondike-i, majd nome-i aranyláz idején a hatóságok egy tonna kötelező felszerelést írtak elő, melynek helyszínre szállítása óriási feladat volt. A láz hamar véget ért, de ezalatt európaiak tömegei fedezték fel újra a kutyák fantasztikus vontatóképességét. A vadonból visszatérve versenyeket kezdtek rendezni, a nyomtatott sajtó, majd később a rádió megjelenése pedig messzire vitte a versenyek hírét. A modern versenysport alapjait javarészt az őslakos alaszkai hajtók tették le, ez a hagyomány tovább él Európában is.

MZs: A ’90-es években még jó telek voltak, lehetett havas versenyeket tartani itthon is, aztán váltanod kellett – így kerültél el Norvégiába. Hogyan épülnek fel a hónapjaid?

DI: Szeptembertől novemberig tart a felkészülési időszak, amikor csak a kutyákkal és az edzéssel foglalkozom. Decembertől március végéig túrákat vezetek, ezzel tudom az anyagiakat megteremteni a versenyzéshez, ami extrém sport lévén komoly költségekkel jár. Már januártól vannak rövidebb, 180-200 km-es versenyek, de a nagyok márciusra esnek. A versenyszezon végével általában pár napot a hegyekben töltök a kutyáimmal, ekkor már napszemüveg és naptej is kell, és szánozunk, jéghorgászunk – vagy csak fekszünk a havon, és élvezzük az életet.

MZs: A túravezetés része az ismeretterjesztés is – mesélj erről!

DI: Az alaszkai husky-t nem lehet megtalálni a kutyaenciklopédiákban, és sokan meglepődnek, amikor először találkoznak velük. Nagyobbnak, szőrösebbnek képzelik őket, a játékfilmekből vett kép alapján. Hosszú túráimon a szabadban táborozunk, ez lehetőséget ad tartalmas beszélgetésekre. Napközben találkozhatunk a sarkvidék vadvilágával, vacsora közben pedig kis szerencsével megjelenik az északi fény. A kutyaszánversenyzésnek máig ható erős alaszkai őslakos gyökerei vannak, a hagyományos athabaszk indián életmód pedig sok párhuzamot mutat a helyi rénszarvaspásztor számik életével. Sok-sok izgalmas téma, és az elmúlt években még a bálnák is visszatértek a Tromsø környéki vizekbe.

MZs: Az állandó tanulási vágy része az életednek – milyen fő szakaszai voltak a pályádnak, milyen mesterektől tanultál?

DI: Mi annak idején tényleg a nulláról indultunk. Magyar nyelvű irodalom nem létezett, nem voltak elődök, akiktől tanulhattunk volna, internet sem volt még. Az első hámot kézzel varrtam egy magazin fotója alapján, amelyen csak a háton fekvő rész látszott, így az elejét nekem kellett kitalálnom. Szerencsére Bajkál, a nyugat-szibériai lajkám türelmes modellnek bizonyult. Barátaim egy szentesi asztalossal csináltatták az első kutyaszánt, aki úgy gondolta: biztonságosabb, ha a szántalpak hóekében összetartanak, nehogy a gyerekeknek a végén valami bajuk essen. A ’90-es években itthoni és a környező országokban versenyeztem, és egyszer-kétszer eljutottam a francia Alpokba is. Ezek rövidtávú sprint versenyek voltak, ahol a sebesség számít. A kétezres években már éreztük a hóhiányt, és a dryland (kerekes) versenyek az egész szezonra kiterjedtek. Ekkoriban canicross- és dogscooter-kategóriákban álltam rajthoz, ekkor szereztem meg a nemzetközi versenybírói engedélyemet is. Minnesotába mentem, ahol Tim White-tól tanultam rengeteget a versenykutyák táplálásáról, edzéséről, a szánkezelés technikájáról. Ő a Boeingnél dolgozott mérnökként, majd a repülőgépgyártásban használt alumíniumötvözeteket felhasználva megreformálta a versenyszánépítést. Két versenykutyát hoztam az USA-ból, majd még kettőt, de nem sikerült azt a párosítást összehoznom, ami már akkor a fejemben létezett. Így amikor ajánlatot kaptam egy tromsøi norvég cégtől, hogy menjek ki hozzájuk dolgozni, igent mondtam, hiszen Európában a norvégoknak vannak a legjobb kutyái. A pár hónapos kalandból aztán állandó munka lett, és hamarosan megszülettek azok a kutyák, akire mindig is vágytam.

MZs: Hogyan tudod a kutyáidat, a falkát mentálisan tréningezni?

DI: Célom, hogy ne legyen a csapaton belül dominancia, hanem mindenki egyenlő, és ez azt is jelenti, hogy szinte mindenki tud vezérkutya is lenni. Az én szerepem sem feltétlen a falkavezéré, inkább nevezném hangulatfelelősnek magam. A mentális tréning része a csapatépítés, a bizalom felépítése, hogy a kutyák tudják, ura vagyok minden helyzetnek, de az is, hogyan kezeljük a fáradtságot vagy azt, ha hóviharba kerülünk.

MZs: Aki kutyaszánhajtással szeretne foglalkozni, közösségbe is fog tartozni. Milyen lehetőségei vannak azoknak, akik szeretnének bekapcsolódni?

DI: A klímaváltozás teljesen felforgatta a kutyaszánhajtó sportot. Közép- és Nyugat-Európában elfogytak a havas versenyek, ezzel párhuzamosan a hómentes, kerekes versenyek lettek népszerűek, ami azt is jelentette, hogy egyre többen tudtak bekapcsolódni a sportba, hiszen ezek egy-két kutyával is űzhetőek. Akik ragaszkodtak a szánozáshoz, azoknak nem volt más lehetősége, mint az északabbra, elsősorban Skandináviába költözés. A kennelekben mindig elkél a segítség, ez nagyon sok fiatal számára vonzó lehetőség, egyben az egyik legjobb módja a kutyaszánhajtás tanulásának.

MZs: Néptáncos múltad is van – mit gondolsz, az itt kialakult készségeid hatottak a kutyaszános tevékenységedre is?

DI: Egyértelműen igen. A néptánc során szerzett egyensúlyérzékemnek és lábmunkámnak mindig hasznát vettem szánozás közben. Egy edzésen például, ahol nem a saját kutyáimat edzettem, három, egyenként tizenkét kutyás csapat követte egymást, amelyből én voltam az utolsó. Könnyű és üres alumíniumszánjaink voltak, és már ránk sötétedett, amikor hazafelé tartva egy nagy, magában álló, mellmagasságig érő szikla után az első két csapat élesen balra kanyarodott. Az én vezérkutyáim viszont nem a két csapat vagy az ösvény után mentek, hanem egy ugrással a szikla tetején voltak, a többiek pedig jó tempóban, lelkesen követték őket. Ha nincs a néptáncos múltam, biztosan nem vettem volna ezt az akadályt, így viszont a másodperc töredéke alatt a szikla túloldalán voltam, az előttem lévők óriási meglepetésére. Még napok múlva is pislogva néztek rám, ezt vajon hogy csináltam…