Az 1598-ban festett Nárcisz című kép ma Rómában a Galleria Nazionale d’Arte Antica dísze, és Michelangelo Merisi da Caravaggio emblematikus festményei közé sorolható (már ha nem a teljes életművét tekintjük emblematikusnak), amelyen a kompozíció profán egyszerűsége, a sallangmentes előadásmód, a lényeget megragadó helyzetkép és az erőteljes fény-árnyék megoldások mind Caravaggio sajátos stílusteremtő eszközeiként jelennek meg. A Nárcisz-történet az önmaga iránt szerelmet tápláló, önszeretetbe hulló hiú ember én-mítosza, aki az önmegismerés útját választva végül egójának áldozatává válik. A rendeltetés hangjain két intelem szólítja meg, a szókratészi: „ismerd meg önmagad” és a delphoi Szolón jóslata, miszerint „ne ismerd meg önmagad és a szerelmet se, mert az pusztulásodba visz”.

Az ifjú Nárcisz erdei vadászat közben pillantja meg egy tó tiszta tükrében saját arcmását, a meglepő új látvány sóvárgó szerelembe viszi, és a károsan kóros érzéstől többé már nem képes megszabadulni: bezár, belezavarodik, belepusztul; saját függetlenségének függőségében vész el. Sajátos humanotrauma ez, a víz színén lebegés szerelemlobogása. Ovidius Átváltozásokban leírt szavaival: „szomját oltani vágy, s más szomj nő benne eközben”. Különösen jól érthető ez ma, amikor a világban Ádám Évásításának és Éva Ádámosításának korszakát éljük. Persze, az eszményi szépség elérhetetlenségének mottójaként is megfogalmazható ez a mitológiai helyzetkép, ami voltaképpen a tisztánlátás képességének eltüneménye. Közben Ekhó, a csodaszép erdei nimfa szemet vet Nárciszra, ámde ő inkább önmagát választja szerelemábrándja tárgyául és amiatt gyötrődik, hogy testének hús-vér valósága az illuzórikus tükröződés fényjáték-határait képtelen átlépni. Hogy képtelen önmagával ölelkezni.

Míg Zeusz nimfákkal üzekedik, addig Ekhó igyekszik szűntelen csacsogásával elvonni a felesége, Héra figyelmét férje légyottjairól. Ámde ezért Héra bosszúja utoléri, a büntetést sem kerülheti el: attól fogva Ekhó terjengős beszéde dadogóvá lesz, pusztán mások mondatait képes utánozni, abból is csupán az utolsó szótagot, hisz mindig is arra áhított, hogy övé lehessen a végső szó. Aztán Ekhó teste lassan elsorvad, nimfa-lényéből mindössze elhaló hangja marad meg a hegyek ormai között bujdokolva, és lesz belőle: visszhang. Ekhó az auditív tükröződés szinonimájává válik, míg Nárcisz a látvány képi visszhangjává, így illeszkednek reflexióikkal mindketten az illúziók dialógusának mitológiai jeleneteibe. Ezt követően Nárcisz is elpusztul a tóparton. Nyomában a nimfák napsárga nárciszszőnyegre lelnek, amelynek szerénykedő virágai önmaguk felé hajolva immár örökkön-örökké saját szépségükben gyönyörködhetnek.

Caravaggio eltér a mítosz többszereplős megelevenítésének gyakorta alkalmazott sémáitól. Nárcisz itt magányos az alkonyi fényben, nem nimfák gyűrűjében tűnik fel, hisz sehol Zeusz, sehol Héra, sehol Ekhó. Az egyedüllét körkörös ívelésű passzív formarendje uralja a felületet, a valóság és az illúzió szó szerint kéz a kézben jár, fele-fele arányban osztozva meg a feszes rajzolatú síkon, ahol az arányok az erények. Pedig a kép „valóságos” része is pusztán festékréteg, vagyis a megteremtett látvány sem egyéb, mint az illúzió illúziója. Mágikus visszhang. Ahol a puritán környezet is csak kiürült semmi, sötét nihil, minden tárgyi elemet nélkülöz, és erőteljes perspektivikus érzékelés sem zavarja a lemeztelenített tartalmat: az önmaga különlegességének csapdájába esett vágyakozás metaforáját.

A mítosz színpadi jelenete nem véletlenül került vízpartra. Hiszen a lélek nárciszosan kedvelt, folyamatosan visszatérő segédkelléke a tükör, ami csillogó, ami takar is, mutat is, síkformájú tér-illúzió lévén nincs valóságos mélysége, viszont van valóság-sugallata. Átejtés. Pusztán optikai bűvészet ez, természeti boszorkányság, hallucinációs tűnemény. Ami mégis alkalmas arra, hogy aki belenéz, azt elkápráztassa áhított önképével, főként, ha úgy érzi, hogy a világtól nem kapja meg azt a ráirányuló figyelmet, érdeklődést, magasztalást, tömjénezést, amit csak ő képes nyújtani önmagának. Ezért aztán önimádatában mindent megtesz, hogy érzékeltesse másokkal szemben saját fontosságát. Freud szemüvegén áttekintve, úgy véli, bárki között ő a legjobb, ő a legszebb, ő a leginkább csodálatra méltó. Forrhat tőle bárhogyan is „a világ bús tengere” ez őt hidegen hagyja, önmagával bíbelődik, bogozgatja mézesmadzagját, hisz elsősorban önmagáért él, pedig átvert éntudata csak vikszolt kalitkában vergődő madár, ami kreált egocentrikus világképének gravitációs középpontjában sínylődik, billeg és hamvad. Caravaggio Nárcisz című festménye tartalmi-gondolati üzenetein túl a mitikus múlt legendás szimbolikájával, tiszta formanyelvével és letisztultságával irányítja figyelmünket az ábrázolt személy és tükörképének viszonyára, a lét teremtéstől fakadó örökös amortizációjának megkerülhetetlen jelenlétére. Ahogy egy sárgavirágos, nárciszokkal borított rét lehet ma még szemgyönyörködtető tünemény, ámde holnapra pusztán halványuló visszhangja is egykor még bimbózó önmagának.

Árkossy István