Az éjszakából felfénylik egy sugár. Még éjszaka van, de már nem teljesen. Halvány derengés indul. Az éj sötétje elfáradt, átadja a helyét valami másnak, egy másik titokzatosságnak. Mint a festő ecsetje nyomán, körvonalazódik a táj. Egy fatörzs. Aztán kettő. A hegy kontúrja. Az erdő gomolygása is lassan kivehető. Kis neszek, madárhangok. Még visszaalussza magát a mindenség kicsit, álom és ébrenlét határán jár a világ. Az éjszaka puhább, önfeledtetőbb, visszabújik a takaró alá a test és a lélek. Keringőzik egyet az utolsó álommal. Álomfoszlányok hullanak a feledésbe. Van, amit megjegyez az értelem. Egy hosszú utazás végét. Mivel utazott? hajóval? villamossal? száguldó vonattal? repült is?

Előkerült egy régi barátom, azok közül a fiú-lány barátságok közül, akik valamiért megérintik egymást, de végül nem lesz több. Évtizedek óta nem láttuk egymást. Nem is tudtunk a másikról. Mintha egy régi álomból lépett volna elő. Egy rég múltba hullottból. Körvonalazódik. Lassan színt kap, mint a hajnali fényben előbukkanó környezet.

A régi énjét látom. A lázadót, kísérletezőt, a fontosnak véltbe ám bizonytalan kimenetelűbe fejest ugrót. Mert csak így lehet, ha meg akarja tudni, ismerni, amire a világ őt taníthatja, és amit el akar mondani saját magán keresztül a világnak. Át akarja élni azt, ami átélhető. Majd átutazott az életen néhány évtizedet. Hajóval, villamossal, száguldó vonattal. Repült is? Vagy ez már nem is ő, hanem én vagyok? Lehetséges, hogy ennyire hasonlítunk? Vagy csak a régi énünk visszhangját hallom?

„Lehet, hogy egész délutánon át a jégen volt, de észre sem vettem. Mindez olyan bizonytalan… Elsiklunk egymás mellett, esetleg pontosan egymásnak szaladunk, és megcsókoljuk egymást… Szótlanul forgolódunk, majd távolodunk egymástól, s a szél egyre erősebben fúj…” – emlékezik vissza Bertha Bulcsu Kék égi tej című írásában egy rég látott lányra a téli tájban. Szerelmes volt? –kérdik tőle. A válasz: „Ez egy szimbolikus kép… Arra utal, hogy milyenszerű kapcsolatban álltam ezzel a lánnyal. A jég és a nádasok az álmok világát jelképezik, a tél a tisztaságot, a feltámadó szél pedig a nosztalgiát, amivel mindennek adózunk, ami születése előtt elveszett.”

A régi baráttal folytatott beszélgetéseink nyomán felébredek hajnalban. Olyan izgatottság és egyben nyugalom száll rám, ami érzékelésen túli. Lélek-felhőbe kerültem. Ahol jóval több van, mint ami a Földről látható.

„Szájtátva álltam

s a boldogságtól föl-fölkiabáltam,

az égbe bál van, minden este bál van

és fölvilágolt mély értelme ennek

a régi, nagy titoknak, hogy a mennynek

tündérei hajnalba hazamennek

fényes körútjain a végtelennek.”

Lassan véget ér a hajnal, már minden pontosan látszik, győzött a fény. Bekészítem a kávéfőzőt a friss kávéhoz. Kirakom a virágokat az ablakba. A túl hideg elől beveszem őket éjszakára, és nappal újra visszakerülnek az ablakpárkányra. Enyhe a tél. Virágzik a muskátli, meg se kottyan neki.

Csanda Mária