Munka végeztével kilépek az emeletes ház kapuján, és megcsap az ismerős illat: vacsoraasztalok enyhén fűszeres, az italokéval kevert szaga, a közeli éttermek és jobbfajta kocsmák jellegzetes ismertetője. A vigalmi negyed szélén van a munkahelyem, így nem különös a jelenség: kockás abroszok, csilingelő poharak, vidám baráti társaság képe, amit az esti időszak és a szaglóérzék előhív.

„Addig forgolódott és nézelődött, míg észre nem vette az Andrássy útról nyíló egyik mellékutcában az Új Színház homlokzatát. – Az micsoda? – kérdezte Otcsenás Pétertől. – Színház. – Hol vagyunk mi, talán a pesti Broadway-n? – Majdnem. Mondjuk úgy, hogy a határán.” – írja Borbély László egyik színházi novellájában erről a környékről.

A színházak és éttermek a járvány korlátozása miatt zárva tartanak, de egyes helyekről az ételt rendelésre kiszállítják, ezért érezhetem az illatot mégis az estébe kilépve, és nosztalgiázhatok. A lezárások előtt sokat jártunk színházba, ültünk ki jóidőben a vendéglátóhelyek teraszára, és beszélgettünk egy pohár ital, harapnivaló mellett – hozzátartozott az estéhez az elmászkálás, felszabadultság. Első munkahelyem évtizedekkel korábban a Dunapart közelében volt, onnan átmentünk a Fregatt nevű pinceklubba, ami Cseh Tamás törzshelyének számított, és más művészlelkek is megfordultak a hajóbelsőre emlékeztető, szűk kétszobányi térben. Szerettünk oda befurakodni, mert helyet találni mindig nehezen lehetett.

Az este hívó szava a kimenő. Izgatottan várni a színházi előadást, és ugyanolyan jóleső izgalommal hallgatni a szünetben, amint mások véleményezik a látottakat-hallottakat mellettünk, rendezést, színészeket, darabot. Vagy készülődni a koncertre, amire már jóval korábban megvettük a jegyet, hogy jó helyünk legyen, és a zene még hetekig ott zsonghasson bennünk. Táncházba menni! Ülni a színpad előtt, majd egyszer csak felkerekedni, beállni a körbe, lépéseket tanulni. A romkocsmában hallgatni a felolvasást, barátokkal találkozni, a költészet éppen-nyílását megfigyelni, ami a virágéhoz hasonló, ahogyan a szavakból előbújik a költemény, költői szöveg, ugyanolyan varázslatot érezni, mint a rügyfakadás megfigyelésekor.

Falun korábban jön az este. Hacsak nincs valamilyen rendezvény, falunap, lagzi, esti zenekarral, táncmulatsággal, az emberek a naplementéhez igazodnak. Beterelik az állatokat, leteszik a kerti szerszámot, hazatérnek a távolabbi mezőről, kiskertből, szőlőből, kinek milyen megművelni való adatott. Munka után a meleg vacsora jólesik, sokszor ilyenkor van főtt étel, napközben elég a hideg elemózsia. Így a vacsora szertartás, találkoznak a családtagok, akik reggel dolgozni vagy iskolába mentek, akár másik településre bejárással, és mostanra hazaértek. Estére mind együtt lehetnek, beszélgetnek, ki-ki elmondja a nap fontosabb eseményeit, leteszi a terhet, dúdol, elréved, mint a dalban, melyet Mátray Gábor könyvtárőr 19. századi népdalgyűjteményéből ismerhetünk:

Este van már, késő este,

pásztortüzek égnek messze.

Messze, messze más határon,

az alföldi rónaságon.

Száll a madár ágról ágra,

száll az ének szájról szájra.

Már a nap is lemenőben,

tüzet rakott a felhőben.

A tüzet rakott napot, naplementét teljes pompájában a természeti tájban élhetjük át. Vízparton, ha a kedveseddel ülsz ott ilyenkor, úgy érzed, mintha egy végtelenbe vetített fotóra kerülnél, az idők kezdete és vége eggyé válik.

Elővettem a régi kottákat, a több otthonlétben újra játszom a rég tanultakat a zongorán. Ilyen Bartók Este a székelyeknél című darabja. Elégikus hangulat, tüzes ritmus váltják egymást, mintha egy balladát hallanánk zenében elbeszélve. Pásztorok furulyája hallik – képzeletben visszatérek messzi tüzekhez, őseink mesélik történetüket.

Csanda Mária