Délben a nap zenitjére ér, süt, még télen is melegít valamicskét, ha mást nem, fénye a szívünket. A napsütés elárasztja a tájat glóriásan, fényben úszik a hegy, csillámlik, millió sziporkát szór a tó, fénnyel telítődik víz és lég, ilyenkor a legragyogóbb a világ.

Félúton tart égi járásában a Földet éltető Nap, ahogyan félúton tartott Dante, kezdve nagy művét: „Az emberélet útjának felén…” Vajon nálunk mikor következik el? Hány évet élünk? Hetvenet? Negyven felé közeledve már gondolunk erre. Nyolcvanat? Ha így lesz, „delünket” csak negyvenen túl lépjük át, de még ötven felé is biztathatjuk magunkat: a felénél tartunk életidőnknek. Életragyogásaink kísérnek, mint a szerelem, esküvő, amikor a legáradóbb meleggel, fénnyel itatódunk át. – Olyan vagy, akár a naphal – mondja ébredő szerelmesére a férfi. Mintha a napsugárral teliszórt vízbe nézne, ahogyan a nőt látja.

Tizenkét órakor megszólalnak a harangok, és a harangszó összekapcsolódik a delelővel. Amikor nagyapám meghallotta távolról a mezőn vagy a hegyen, ahol a földet művelte, tudhatta, nemsokára érkezik az ebéd, hozza majd valaki otthonról. „De lám: harangot kondít most a távol, / bút kelt, de enyhülés is szól szavából; / tehén legel füves hegy oldalában.” – olvashatjuk Nikolaus Lenau sorait Áprily Lajos fordításában. Vasárnap nagyanyám korábban megfőzött, a déli harangszó a templomban találta a családot. Hazatérve a vasárnapi miséről várt az ünnepi ebéd a terített asztalon szokásosan, békében, áhítatban, amit hamarosan feloldott a vidámság, a mindennapok és az elmúlt hét eseményeinek felidézése, közös beszélgetés a család apraja-nagyjával, nagyanyám macskájának dörgölőzésével, aki számított a neki lepottyanó jó falatokra.

Patay Pál régész foglalkozott a magyar harangöntők Magyarországon fellelhető harangjainak felkutatásával, 17.302 harangot vett számba, beleértve a történelmi országrészeken fellelhetőket. Kikerülhetetlenül kapcsolódik nálunk a déli harangszóhoz a Nándorfehérvár alatti győzelem, a Hunyadiak emlékezete, a kereszténység megvédése, ami több, mint fél évezred múltán is itt van velünk. Jékely Zoltán verssoraiban a harangszóhoz az imádság társul: „Hegyoldali templom harangja csendül, / vannak, kik most imába kezdenek.”

Átléptük a delet, a nap lefelé indul, még árasztja fényét bőséggel, de közben halványodik, veszít mindenre világító erejéből. Dante megírta nagy művét, triptichonját pokolról, purgatóriumról, paradicsomról, évtizedek munkájával. A szerelmesek túl fényen, ragyogáson új születésnek, gyermeknek adnak életet. A harangok déli szava határokon átívelőn még délidő után is kongatja imádsággal a hálaadást a győzelmes harcért, küzdelemért, lélekért, megújuló reményért. Nagyapám, nagyanyám már az égből hallgatják a déli harangszót, a család aprajából a nagyja lett, s az élet delelőjén a nap kíséri az új szerelmeseket, körforgásának útján.

Csanda Mária