Fut fel a mozgólépcsőn, aztán tovább a Sütő utcán, a Szent Anna-templom felé, megint késésben van. A reggelit az asztalon felejtette a laptop mellett, de legalább becsomagolva, mert hamar átlátta, hogy nem lesz ideje megenni. Majd útközben, gondolta, végül is mindegy, hogy fél órával később kerül-e be az a néhány jámbor kalória, szénhidrát a testébe. Szerencse, hogy becsomagolta, így nem szárad ki. Meglesz a holnapi reggeli.

Éhes. A tejeskávé nem étel. Újratervezés. Beugrik a tejivóba, vesz egy kész szendvicset, fetasajtos croissant, paradicsom is van benne, meg pár rukkolalevél. Egy almás pitét is kér, ha már. Csomagolva? Igen, köszönöm. Mindig megfogadja, hogy nem vesz kész süteményt, biztosan meg sem mossák rendesen az almát, meg az a liszt, jobb bele sem gondolni. Nem is gondol bele, csak örül a zsákmánynak. Majd holnap jobban vigyáz. Sőt, már ma este is. A fetás croissant felét a helyszínen felfalja, jólesik, nem érzi azt, hogy lelki ételmérgezést kap tőle, mint az ezerolajban sütött krumpliktól. A maradékot visszateszi a barna papírzacskóba, a két kis csomagot a hátizsákba, siet tovább a templom felé. Felnéz a toronyra, egytornyú, egyhajós templom, szereti a kék eget bámulni mögötte. Ott fordul be a sarkon. Hálát érez, hogy mindennap láthatja. Szereti a kovácsoltvas kerítést is, milyen jó, hogy mindig erre vezet az útja.

Az ebéd valamilyen hús, párolt rizs, kétforintos rizsből. Dekorációnak egy darab petrezselyemlevél. Becsülje meg, ennyi a zöldség az ebédhez. Miért nem visz magával ételt, ha ilyen válogatós? Vinne, ha lenne mit. Kislányom, mondja az anyukája, amikor telefonon beszélnek, erre időt kellene szakítanod, a jó minőségű étel fontos, bele kell férnie a napodba, hogy elkészítsd. Valamit nagyon rosszul csinálsz.

Elégtelen, leülhet.

Este minden hasznosítható zöldséget feldarabol, beledobálja egy nagy üvegtálba, zöldfűszerek, olívaolaj, meg még a tetejére csíra is; naná, hogy lefényképezi, jó lesz posztnak, először magát csapja be, utána pedig mindenki mást. Anyukájának is átküldi a képet messengeren. Ez a nyolcadik ilyen kép a hónapban. Mintha minden napja abból állna, hogy gondosan összeválogatott, minőségi élelmeket eszik reggeltől estig. És mintha minden meg lenne oldva pusztán annyival, hogy az ételekre odafigyel. Mintha az összes szorongás, stressz – ami alattomosan rakódik vállba, izomba, és satuba zárja – nem számítana. Étel helyett ezeket cipeli batyuban, hátizsákban, lehúzza a vállát, megüli az éjszakákat is. Ezekkel kell elbánnia, hogy ne öljék meg naponta háromszor.

Nem hajlandó folyamatosan rettegni az élettől. Megrántja a vállát, ha nem sikerül valami, ha becsődöl az idővel, megoldja máshogy.

Azért most büszke magára, ül a salátájával szemben, ha mindig így sikerülne, simán örökké élne, de ez persze bonyolultabb ennél. Rápillant a telefonra, nem nézte meg az anyukája még a képet. Miért nem? Semmi dolga. Biztosan alszik már, gondolja inkább.

Vacsora után átpörgeti a hírfolyamát, minden ötödik ajánlat az életmódváltással kapcsolatos, mintha a gondolatai között matatna a rendszer. Nem akar életmódot váltani, neki éppen jó így. Hol így, hol úgy. Egyik nap quinoa bébispenóttal, másik nap serclivel tunkolja ki a maradék pecsenyezsírt a jénaiból. Nem tud ezzel most mélyebben foglalkozni. Az jobban zavarja, hogy a súlyzói a könyvespolc előtt porosodnak, hetek óta kezébe sem vette őket. Valahogy mindig olyan hamar véget ér a nap. Pedig minden töredékidőt kihasznál: fürdés közben podcasteket hallgat – legutoljára az emigráns irodalomról kezdett meg egy beszélgetést. Majd holnap befejezi útközben. Vagy valamikor.

Azért mégis felhívja Mamát, még csak hét óra van.

Küldtem neked képet, nézd meg. Amikor küldök, nem nézed meg, amikor nem küldök, hiányolod.

Rajtad gondolkoztam. Hogy talán szembe kellene nézned a napjaiddal, készítened valami táblázatot, leltárt, ami kimutatja, hol folyik, párolog el az időd.

Nincs szükség erre, pontosan tudja. Nem párolog az, csak ő már nem éri be annyival, amennyivel az anyukája még beérte. Valami űzi, hajtja, újabb és újabb vállalásai vannak, újabb és újabb dolgokat tanul…

De hiszen alig élsz.

Dehogynem, Mama, így élek csak igazán.

Ugyan, mindig csak a dolgaid, a feladataid, mindig a sor végére teszed magad.

De hát ez mind én vagyok, az én döntéseim, az én utam, hegyem, zsákutcáim, forrásaim.

Az egész világot nem olvashatod ki, hallgathatod, nézheted meg. Valamiről mindig le fogsz maradni.

Igazad van, bólogat, és közben arra gondol, hogy valójában mi elől is menekül.

Mirtse Zsuzsa