A huszadik századelőn Nagyvárad számos szempontból szerencsésnek mondhatta magát. A megújulás lehetőségei szinte határtalannak tűntek; minden változóban volt, pezsgett, élénkült, és mindez csak a kezdetnek látszott. Aki valami csodában reménykedett ebben a városban, egyáltalán nem alap nélkül tette. A vízvezetéket már a múlt század végén kiépítették, gyönyörű, új, szecessziós bérpaloták vonzották magukra a tekintetet, és évről évre még több ikonikus épület készült el, köztük a Fekete Sas szálloda. Nem sokkal az Európa-első Temesvár után villanyvilágítást használt, és elindultak a villamosok is. A kultúra otthon érezte magát, és izgalmasabbnál izgalmasabb művészeket vonzott a környékre, a Holnap-műhely házatájára. Nem véletlenül mondta rá Ady – aki történetesen szintén ekkoriban került oda –, hogy „a lázas vágyakozások, akarások városa”, s nevezte Pece-parti Párizsnak. Az 1900-as év maga óriási megvalósítást hozott: a Bémer téren felépült a Szigligeti Színház.

A teátrum átadásának 125. évfordulóját éppen a napokban, október 15-én ünnepelték. Az ízlésesen rövid hivatalos köszöntések után a színház erre az alkalomra készített előadását tekinthette meg a közönség, Én színházam, én Váradom címmel, s úgy gondolom, méltó módon emlékezett vele és általa. Nagy erénye az előadásnak, hogy úgy tisztelgett az elmúlt hosszú időszak előtt, hogy nem vált patetikussá, de mégis minden fontosat elmondott. Ugyanakkor gondosan figyelt arra, hogy ne csupán az elmúlt dicsőségen merengjen, hanem egyrészt árnyalataiban mutassa meg a történteket (néhol a kellemetlen részleteket is beleszőve), de feltegye a jelen kérdéseit is. Mindettől és a művészi megformálás változatosságától igazán életes és izgalmas élményt jelenthetett a közönség számára.

Az előadást a Szigligeti Társulat művészei és nagyváradi diákok közösen hozták létre Novák Eszter és Trabalka Cecília irányításával, a nagyváradi származású Kovács Péter Kovax zenei vezetésével, Kárpáti Péter író, Oltean Márk és Zsigó Anna dramaturgok részvételével. Ezek persze a puszta tények, de mögöttük ott van a hosszú kutatómunka, melynek köszönhetően igazi történeteken-jeleneteken keresztül elevenedhetett meg a múlt századelő, ott van az érzékeny rendezés és a bátorság, hogy a legifjabb generációkat is bevonják a történetbe (hiszen a jelen perspektívája nélkül nehézkes lenne az értelmezés), és ott van a profi és amatőr összehangolásának kihívása is. A komoly színészi alakításokra mintegy feleletül, rendszeresen felbukkan a gyermeki, mai válasz, és örömmel állapítható meg, hogy nem lesz bajban később sem a szakma – a folytatásra jó esély mutatkozik.

Az összetett, több mint háromórás produkció során láttuk a színház építésének minden nehézségét, körülményességét, az akkori elöljárók és művészek alakjai személyes ismerőseinkké lettek, szurkoltunk a tervelfogadásnak, tanúi voltunk kicsinyes áskálódásoknak, kerékkötéseknek, láttunk részleteket az elmúlt évek közkedvelt előadásaiból. Mindezt átszőtte valami jóféle derű, sok humor – néha már-már fergeteges komédiává alakult egy-egy jelenet. A közönség számos részletben érezhetően felismerte a régi Várad-történeteket, de ezen felül világossá vált ennek a vállalkozásnak a messzemenő jelentősége is, az, hogy milyen sokan mennyit tettek azért, hogy ma a városnak színháza lehessen. Ezért is volt különlegesen megható az évszázados történetre épülő mai diákvélemény. Mint kiderült, az itt szereplő gyerekek saját gondolataikból, ötleteikből dolgozhattak, s különböző csoportmunkák, táborok során kiérlelt mondataikat építették bele az előadásba.

Éreztük: a város és benne a színház működik, pezseg ma is, kérdésekkel szembesít, gondolkodásra késztet, helyet kínál. Mikor távozáskor a zárkő 125 évvel ezelőtt való elhelyezéséről szóló okmány sokszorosított változatát kezünkbe kaptuk, arra gondoltam, hogy ennek az eredetijét az akkor 23 éves Ady is láthatta. Őt ezt megelőzően és később is nagyon foglalkoztatta a színház, sokat írt róla a Szabadságban, néha forrófejűen és kritikusan is. Érdemes elolvasni az október 16-án megjelent cikkét a színház megnyitásáról: ilyen meghatódottnak, boldognak és reménykedőnek nemigen ismerjük őt. Milyen szerencsés Várad, hogy neki ez is megadatott.

Farkas Wellmann Éva