Az ember csak azt ismeri meg igazán, amit megszelídít.
(Antoine de Saint-Exupéry: A kis herceg)

Nyolcéves lehettem – esetleg eggyel több vagy kevesebb –, amikor a székelyföldi nagyszüleim birtokán megszelídítettem egy dinoszauruszt. No nem valamilyen óriási teremtményre kell gondolni, csak egy tyúkra: köztudott, hogy a kortárs tudósok által végzett kutatások szerint a tyúkok és a pulykák fejlődési vonalán lévő kromoszómákon lehet a legkevesebb jelentős változást megfigyelni őseikhez, a tollas dinoszauruszokhoz képest. Tény, hogy a térdemig ért, ami más arány, mint felnőttkorunkban, viszont lényegesen kisebb és békésebb volt, mint az utcán az árokparton tanyázó libák, különösen gúnárok – a kisgyerekeket utóbbiaknál jobban gyűlölő állat talán nincs is.

Szóval megszelídítettem egy tyúkot. Pontosabban jércét – ez a tojónak a csirke és a felnőtt tyúk közötti állapota: akkor kezdődik, amikor a madár elérte a nagyjából nyolcvandekás súlyt, de még nem kezdett el tojni. A baromfiudvarban legalább ötven, különböző nemű (kakasból kettő elég volt) és korú szárnyas élte az életét, nagyon okosan szétrebbenve mindig, amikor valamely kétlábú közéjük lépett. Kivéve persze a takarmányosztást, amikor az ösztönös félelmet legyőzte az étvágy – ilyenkor a csibecsibe és kotakota hívószavakra özönlöttek a baromfiak, remekül igazolva különféle emberekben is fellelhető kondicionálási mintákat – riszpekt Freud, Pavlov, Huxley stb.

Az ominózus tyúk megszelídítése nagyjából két hetem munkájába került. Sok időt töltöttem a baromfiudvarban, sokszor kínáltam mindenféle csemegével – kukoricával, friss lóherével édesgettem magamhoz. Végül elértem azt, hogy amikor bevonultam a baromfiudvarra, s a többi szárnyas eszeveszetten szétszaladt, az én jércém – az enyém! – leguggolt, és várta a simogatást, a kényeztetést. Sajátos bizalmi kapcsolat alakult ki köztünk. Ha akartam, felemelhettem, vihettem ide-oda, mesélhettem neki bármiről, ő pedig tyúknyelven hálásan válaszolgatott: poá, koá, kotkot, csipcsip.

Roppant büszke voltam magamra, dicsekedtem is fűnek-fának. Ilyenkor a felnőttek kedvesen mosolyogtak rám, majd össze-. Zajlott a nagy barátság, naponta eljátszottam kedvencemmel.

Vasárnaponként addig alhattam, ameddig akartam, szinte soha nem keltem fel sokkal ebéd előtt. A reggelit nyilván kihagytam, éhesen egyből a gőzölgő húslevesnek eshettem neki – majd a következett a krumplipüré és a csirkecomb. Az alsó comb, már akkor is azt szerettem a legjobban.

Nem történt másképp azon az emlékezetes vasárnapon sem. Jóízűen ebédeltem, majd következtek a gyermeki elfoglaltságok, mint a látogatás a baromfiudvarban. Bementem, körbenéztem, megállapítottam, hogy a tyúkok ezúttal is szétszaladnak – és kerestem az én kedves jércémet. Különbözött a többitől: fehér volt, csak a szárnyai alján volt néhány fekete toll, meg a feje hátsó részén látszott némi feketeség – ma is látom lelki szemeim előtt. De hiába kerestem – a szelídített jérce nem volt sehol. Úgy negyedórányi keresgélés után gyanús lett a helyzet. Megkérdeztem nagyanyámat: szerinte hol lehet a tyúkom? Valamilyen kitérő választ adott, és végezte a mindig akadó dolgát: répát aprítani a disznónak, tápot keverni a tyúkoknak s így tovább.

Gyerekfejjel lassan értettem meg a helyzetet. Kellett az ünnepi ebéd, hát nagyanyám bement a baromfiudvarra tyúkot fogni, a madarak széjjelszaladtak, kivéve egyet, amelyik – a tyúkeszű! – leguggolt, azt nagyanyám nyakon csípte, a nyakát kitekerte, a fejét lecsapta, jól leforrázta, tollait lefosztotta, lábait levágta, szépen kibelezte, majd némi murok, petrezselyem, hagyma és zeller társságában jól megfőzte.

Finom volt, nagyanyám remekül főzött.

Akkor megértettem valamit.

Állatot dísznek nem tartunk.

Semmiképp.

(Bár néha a szobámba képzelek egy leguánt…)

Király Farkas