Bobájka, rucás kása, paszulyleves, toroskáposzta, házi sajt. Otthonom ízeit keresem, azokat, amelyeket csak nagyanyám tudott előcsalogatni a háztáji alapanyagokból. Mivel egyetlen étteremben, kifőzdében sem találtam, nekifogtam hát egy gasztrokalandnak. Korabeli receptek alapján vagy éppen emlékezetből magam készítem el a rég elfeledett fogásokat, s ilyenkor újra otthon érzem magam.

Zizi, ropi, téli fagyi, cigirágó, kakasos nyalóka. Gyerekkorunk jellegzetes ízei közül állítólag többnek a gyártását be akarják szüntetni. Remélem, ez csak rémhír vagy vicc.

Kinél tiltakoznunk, hová vonuljunk tüntetni a zizi és a téli fagyi védelmében, kinek kell levelet írni azért, hogy a kakasos nyalóka ne jusson ugyanarra a sorsra, mint annak idején a csatos bambi? Miért jó valamit süllyesztőbe tenni, majd néhány évtized múlva újra elővenni és retróként eladni? A kérdés persze naiv. Hát persze, hogy azért, mert így jó drágán lehet majd árulni. Ráadásul a nosztalgiára vágyó ember, aki csakúgy, mint én, a múltat illatokban, ízekben keresi, hajlandó mélyen a bukszájába nyúlni, ha azzal legalább egy kis időre visszakaphatja már elhunyt szeretteit.

S míg én a hagyományos, magyar ízeket kutatom, hogy ezzel is megőrizhessek egy darabot a múltam értékeiből, addig sok Magyarországon működő étteremben a flinces-flancos fájndájningot meg az olasz és a francia kosztot akarják lenyomni a torkomon. Nem azt mondom, hogy erre nincs szükség, de jó lenne betartani az arányokat.

Önnek mi a kedvenc retró étele? Nekem a paradicsomleves betűtésztával, meg a paprikás krumpli, a grízes tészta, a finomfőzelék, a fánk és a bukta. Védjük meg ezeket az ízeket! Aki őrizné a hagyományokat, velem tart ebben a gasztroharcban, még ha időközben megpróbálják is nyakunkat törni. De hát mit tehetnek velünk? Belefojtanak bennünket egy nagy tál lecsóba vagy madártejbe, finoman utalva arra, nesze nektek a nosztalgiáért? Vagy fegyvert tartanak a fejünkhöz, azt kérdezve: miért nem éritek be azzal, ami van, vagy még inkább azzal, amire le szeretnénk cserélni az egykori értékeket?

Nekem hiányoznak gyerekkorom ízei. Nem akarom, hogy megfosszanak a szilvalekváros kenyér zamatától és vele együtt nagymamám házának illatától, a családi karácsonyok minden apró mozzanatát felidéző mákos bobájkától, meg attól, amit nagyszüleim gádoros házában átéltem.

S ha már a paradicsomlevesre áhítozom, hát azt is megosztom az olvasóval, miszerint két évtizeden keresztül gyötört, hogy nem találtam azt az ízt, amit annak idején a napköziben is éreztem, amikor beleszürcsöltem a betűtésztás, halvány rózsaszín levesbe. Hiába jártam be flancosabbnál flancosabb éttermeket, sehol nem tudtak olyan paradicsomlevest elém tenni, ami előhozta volna a számban azt az ízt. Aztán egy véletlen folytán egyszer csak arcul csapott a felismerés, a titkos adalék ott volt előttem, és abban a pillanatban tudtam, most végre rátaláltam az igazira. Ha hiszik, ha nem, nem a bazsalikomtól, nem az oregánótól, de még csak nem is a parmezántól lett olyan a leves, mint amit annyira áhítottam, hanem a paprikás rántástól, ami cseppet sem bonyolult, mégis egy egész világot tud visszaidézni, ha jókor és jó helyen bukkan fel.

Döme Barbara