Nagyanyámon mindig otthonka volt, haját szoros kontyba fogta a feje tetetjén. Törékeny, kicsi asszony volt, csinos, pedig nem sminkelt, nem járt konditerembe. Nagyanyám simán lehetett volna az arca a ma annyira divatos Fogadjuk el önmagunkat! mozgalomnak, bár kötve hiszem, hogy azok a nők, akik egyébként ezt a szlogent szívesen hangoztatják, beengedték volna akár csak az előszobájukba is.

Légy önmagad, fogadd el önmagad! Ez ömlik naphosszat a tévéből, rádióból, ez a szlogen jön szembe velem a plakátokon. Nézem a rám mosolygó lányt, arcán annyi az alapozó, hogy egy golyószóró sem ütné át, hasa kockás, haja meghosszabbított, műkörmein strasszok csillognak, fogait vélhetően tegnap fehérítették ki kétszázezerért. Aztán bekapcsolom a tévét, ahol az egyik híresség szintén arról beszél, milyen szomorú, hogy a nők, miután anyává válnak, már nem tudják elfogadni saját testüket. Nézzenek rám, mosolyog, én két gyereket szültem, és mégis elégedett vagyok azzal, ahogy kinézek. A megsztájlisztolt, súgógépről olvasó műsorvezető erősen bólogat, elismerő szavakkal nyugtázza a celebmami formás mellét és fenekét, azt mondja a nézőknek, vegyenek példát vendégéről, aki anyaként is képes elfogadni önmagát. Arra persze nem tér ki, hogy az említett hölgy vajon mennyi időt tölt naponta a konditeremben, ki állítja össze az étrendjét, ki neveli a gyerekeit és ki tartja el, mert mindehhez persze pénz is kell, amit neki vélhetően nincs ideje megkeresni, hiszen annyi időt tölt önmaga elfogadásával.

Talán látták már azt a reklámot, amelyben szeplős, molett és gyerekkorukban a fogszabályzásból kimaradt modellek népszerűsítenek valamit. A készítők ezzel is azt üzenik, merjük felvállalni önmagunkat. Valóban így működik a világ? Molett barátnőmet kérdeztem a minap arról, milyen tapasztalatai vannak az elfogadással kapcsolatban. Elsírta magát, és számos olyan történetet elevenített fel, ahol ő volt a megalázott fél, csupán a testsúlya miatt. Hogy csak egyet említsek: egy ruhaüzletben közölték vele, hogy 40-es méretet sem árulnak, nemhogy annál nagyobbat, azt ugyanis manapság már senki nem keresi. A legtöbbször nem azt a mondatot hallotta, hogy fogadja el önmagát, és rendelnek egy neki megfelelő méretű ruhát, hanem azt, hogy ne zabáljon annyit, fogyjon le.

Olyan környezetben nőttem fel, ahol én voltam az egyetlen kislány, akinek nem pisze volt a nózija. Megszámolni sem tudom, hányszor bántottak a görbe orrom miatt, holott nem én tehetek róla, hogy így születtem. Sokszor céltábla lettem, gúnyolódások tárgya. Azt gondoltam, csak a gyerekek kegyetlenek, s ha majd felnövök, minden megváltozik. Aztán egyik alkalommal interjút készítettem egy plasztikai sebésszel, aki az egész beszélgetés alatt az orromat bámulta. Az interjú végén azt mondta: nem érti azokat a nőket, akik egész életüket rondán élik le, holott egy műtéttel megváltoztathatnák a sorsukat.

Fogadd el és szeresd önmagad, hirdeti több pszichológus is az interneten. Tanulni sosem késő, gondoltam, és megnyitottam néhány oldalt. Jobbnál jobb tanácsok sorjáztak: reggelente nézzek tükörbe, és hangosan mondjam ki: imádom a testem, szeressem a rossz tulajdonságaimat, és viseljem gondját a testemnek. Persze, ha erre egyedül nem vagyok képes, jó pénzért akár meg is tanítják nekem a megfelelő technikát. Az egyik ilyen honlap különösen tetszett, hiszen az önmagunk elfogadására felszólító cikk mellett feszes mellű, negyvenkilós nők pózoltak áttetsző ruhákban, természetesen széles mosollyal.

Nagyanyám hat gyereket szült, mind egyedül szoptatta, pelenkázta, ráadásul a pelenkát még mosta is, egyedül vezette a háztartást, meszelte a házat vagy éppen tapasztotta a falat, ha az kellett. Nem járt hozzá bejárónő, se dada, nem járt edzőterembe, viszont látta, amikor gyerekei megtették az első lépéseket, ő tanította meg nekik az első szavakat. És nemcsak önmagát fogadta el, hanem másokat is.

Döme Barbara