Mint az előzőekben írtam, bár nem keresem a kihívásokat, néha mégis olyan helyzetbe keveredek, amiről magam sem tudom, meg tudok-e birkózni vele. Most túl vagyok épp egy ilyenen, így már kicsit bátrabban írok róla.

Sosem voltam igazán az a kicsiny gyermekeket babusgató típus, még akkor sem, amikor negyed évszázaddal ezelőtt magam is kismama voltam. Nem gügyögtem, nem édesgettem magamhoz az apró embereket, de feltétel és kivétel nélkül szeretem őket. Amikor serdültek, majd felnőttek a gyermekeim, egyszerűen csak mérhetetlen hálát éreztem, és valamiféle megkönnyebbülést. Úgy igazán sosem vonzott az óvodás korosztály, versmondóversenyeken is inkább az idősebb verselők szavalatait szerettem zsűrizni. Idén mégis az ovisokhoz vitt az utam.

Már néhány éve írok meséket, de a mesekönyv megjelenéséhez még nem érzem magam elég érettnek. Az elmúlt 15-16 évben rengeteg iskolát látogattam meg szerte a Kárpát-medencében. Eleinte csak felsőbb osztályokba mentem, ott beszélgettem az iskolásokkal az irodalomról. Aztán ahogy telt az idő, egyre merészebb lettem, és már az alsósokhoz is bátorkodtam ellátogatni, ha nem is túl sűrűn, de évente többször, s arról beszélni, hogy miért jó és fontos olvasni.

Idén viszont arra gondoltam, a legkisebbekhez megyek: az óvodákba. Kitaláltam egy olyan meseórát, amit összekötöttem az idén 200 éves Jókai Mórral. Nem mondom, hogy ez volt a legegyszerűbb feladat. Főleg akkor nem, amikor kétszáz apróság ült velem szemben az egyik intézményben. Azt a fát bizony sok óvónéni segítségével sem egyszerű kopácsolni, hiszen a kétszázból mindig sírt valaki, vagy húzta a másik haját, vagy csak ásított egy hatalmasat. Mégis azt hiszem, az életem egyik legkedvesebb élményei közé tartozik, hogy tavasszal Nógrád vármegye, most ősszel pedig Szabolcs-Szatmár-Bereg vármegye óvodáiba látogattam el. Olyan őszinte kérdéseket, öleléseket, mosolyt, amit az óvodákban kap egy író, sehol másutt nem lehet találni. Őket bizony semmi más nem érdekli, csupán maga a mese.

Az elmúlt hetekben nem tanítani, hanem tanulni jártam. Tanultam türelmet az óvónéniktől, őszinteséget az ovisoktól, és mindenek felett való szeretetet. Úgy hiszem, nincsenek véletlenek, most érkezett el az ideje, hogy a legkisebbekhez menjek. A kicsi fejszémmel a nagy fa előtt tanácstalanul álltam, és nem, nem vágtam ki, inkább felmásztam rá, és ettem egy gyümölcsöt, és megláttam rajta a madarat és egy rászerelt hintát, úgyhogy inkább játszottam. Több mint ötszáz óvodással, ez volt az igazi nagy kaland.

Amit még meg kell írnom ezzel kapcsolatban, az az, hogy várnak minket. Nem csak az óvodások, de a vezetők, az óvónénik, a dadusok, még a konyhás nénik is. Igen, várnak, főleg a fővárostól távolabb eső településeken. Ott, ahová akár tíz órát is kell utazni, ha tömegközlekedik az ember. És várnak ott, ahol a gyermekeknek az óvoda a legjobb, legbiztosabb hely az életükben. Várnak énekkel, verssel, mesével, mert ők tudják, mi az igazi varázslat.

Tudom jól, hogy nem sok minden marad meg emlékként az óvodások fejében, de a vers, amit tanultunk közösen, ott lesz, és az is, amit közösen átéltünk, és talán ez a legfontosabb. Ebben azért vagyok biztos, mert álmomból felébredve is tudok olyan dalocskát, versikét, amit öt-hat éves koromban tanultam. Elmondhatom újra, hogy hálás vagyok az újabb kalandokért, és várom a következőket.

Lőrincz P. Gabriella