Legutóbbi két írásomban a verspályázatokon részvétellel foglalkoztam: személyes tapasztalataim alapján bemutattam, milyen torz körülmények apasztják a költő kedvét, hogy benevezzen egy-egy lírai versengésre, mígnem keserűen megállapítja, hogy az egésznek semmi értelme. Ettől függetlenül a soron következő pályázatra is beküldjük a műveinket – egyrészt azért, mert mindennemű irodalmi tevékenységről üzembiztosan havonta megállapítjuk, hogy semmi értelme, másrészt pedig Abszurdisztán lakóiként végzetesen vonzódunk az abszurd és reménytelennek látszó helyzetekhez.

E minisorozatom nyitó részében bemutattam az első variációt: amikor egy helyi jellegű irodalmi társaság országos, nem jeligés, kötött téma és pénzdíj nélküli pályázatán indulunk, és nyerünk, majd elutazunk a vidéki díjkiosztóra – ám a szervezés igénytelen, amatőr, és végeredményként mi fizetünk több ezer forint posta-, étkezési és útiköltséget egy szakmai presztízs nélküli, gyűrött oklevélért. Két héttel ezelőtt részleteztem a második variációt: egy vidéki műkedvelő irodalmi társaság pénzdíjas, kötött témájú országos pályázatán indulunk saját néven, és nyerünk – ám az átadáson kiderül, hogy a pénzdíjunkat önkényesen elvették, és átváltották egy porfogónak való tárgynyereményes különdíjra, ráadásul a zsűrielnök négyszemközt bevallja, hogy a végeredményt tudatosan meghamisították… Most pedig következnek a további eshetőségek.

Harmadik variáció: vidéki, szakmai rang nélküli irodalombarát alapítvány nem jeligés pályázatot hirdet kötött témában; a kiírásból nem derül ki, hogy van-e pénzdíj – és nem nyerünk.

Ez idén történt. A kijelölt téma megihletett: beleadtam apait-anyait, és írtam egy háromtételes, bokorrímes, kötött szótagszámú strófákból álló kantátát, amely ráadásul ténylegesen a kért témáról szól. Beküldtem. Hetekkel később e-mailben értesítettek, hogy nem nyertem. Újabb öt hét elteltével – véletlenszerűen – lehetőségem nyílt elolvasni az egyik díjazott művet. Nyúlfarknyi rögtönzés, már a címe szerint is az, és bizony kidolgozatlan: nincsenek benne rímek, a sorok szótagszáma rendszertelen, tizenkét sorából legalább három konvencionális, és mellesleg csak áttételesen szól a megadott témáról. Aztán világos lett: a zsűri kétharmad részben helyi erőkből állt, a szokásos figurákból – a kistelepülés magyartanára, az alapítvány egyik verseket kedvelő munkatársa, egy könyvtáros… Az egyéni ízlésük alapján ítélkeztek. A közfelfogás szerint a jó vers az, ami „olyan szép”. A helyi erőkből verbuvált, nem szakmai zsűriket széles ívben el kell kerülni.

Negyedik variáció: balliberális irodalmi folyóirat nem jeligés, kötött témájú pénzdíjas pályázatot hirdet – és nem nyerek, de még az értékelhetőnek minősített szűkített listára sem kerülök fel. Naná, hogy nem, minő meglepetés… Az a költő, aki nem az ő szekértáborukhoz tartozik, nem nyer. Az olyan költő nem is létezik, még a nevét sem írják le. És ez természetesen pusztán szakmai alapú döntés. Nincs benne kultúrpolitika, ó, dehogy!

Ötödik variáció: országos publicitás mellett jeligés pályázatot hirdetnek, több millió forintos összdíjazással – és nem nyerünk.

Ez a történet a kedvencem. A rangos szakmai zsűri alakuló ülésén ott hevert a sok száz pályamű a széles asztalon. És a zsűri nagy tekintélyű elnöke a következő mondattal nyitott: „Ha nem T. lesz a győztes, akkor én most azonnal lemondok!” Egy jeligés pályázatról van szó… Mire a zsűri tagjai egy emberként: „Ne mondj le! Akkor T. lesz a győztes!” És nahát, T. lett a győztes…

Éppenséggel lapul a tarsolyomban hatodik, hetedik és nyolcadik variáció is, és azok a legcifrábbak – ám itt berekesztem ezt a témát, mert nagy a kísértés, hogy neveket és konkrét adatokat is közöljek… Ki akar bíróságra járni? Egy szó mint száz, az ilyen esetek miatt jutottam arra, hogy verspályázni nem érdemes. Most el kell rohannom itthonról, de ha este hazaérek, körülnézek a világhálón, hogy meghirdettek-e valamilyen irodalmi pályázatot, amelyre benevezhetnék.

Zsille Gábor