William Blake és kortársai című kiállításon jártam a Szépművészeti Múzeumban múlt héten. A múzeum havonta szervez egy Múzeum+ programot, ami az aktuális kiállításhoz tartozó programsorozatot tartalmaz. Hosszabbított nyitvatartással lehet megtekinteni az összes tárlatot, megkóstolhatjuk a mascarponés finomságokat és kényelmesen nézelődhetünk a Book Store-ban este tízig. Finom bort kortyolhatunk a Márvány-teremben kialakított szalonban, kellemes élő jazz-muzsika mellett. Ez az esemény a tárlatvezetések mekkája is egyben, a múzeum minden szintjén tartanak előadásokat a vendégeknek, sőt kiemelt figyelemmel készülnek a gyengénlátóknak és mozgássérülteknek is. Mindezekhez társulnak az irodalmi, zenei kísérő programok, melyek közül Lovass Dóra esztéta és Keresztes Tamás színművész produkcióján vettem részt. Öröm volt látni a telt házas Román csarnokban a nagyszerű előadást, és bár idő szűkében az azt követő koncertről már lemaradtam, nincs kétségem afelől, hogy az is nagyszerű volt.
Alapvetően a kiállítás vonzott. Blake-ről halvány irodalmi emlékeim voltak, tudtam, hogy angol romantikus író, festő, illusztrátor és sokoldalú, kreatív alkotó. Őszintén szólva, a kiállítás megtekintése után nem bővült sokat a kép Blake-ről, a korszakról annál inkább. Az a filozófia, ami körbejárja műveiben a kiállítás címéül is szolgáló menny és pokol, rossz és jó, sötét és fény allegóriáit, különös, néha hátborzongató verseiben és rajzaiban, mélyebben megmaradt bennem.
Az a gondolat, hogy az ördög is szép, mert az is Isten teremtmenye, szimpatikus nekem. Sőt, nemcsak a teremtménye, inkább kettős arcának egyik fele. A jobbik? Rosszabbik? Blake szerint az igazi.
A méltóságos és erőteljes gonosz, mely minden teremtmény felett áll, és együttérzőn csodálja az általa (is) generált szenvedésünket, uralja az esendő emberi lényt. Gyönyörű, impozáns megjelenésével hódolatot kíván, és teljes odaadást csal ki az emberből. Hatalmassága és rendkívülisége, természetfeletti ereje az, ami oly vonzó és lenyűgöző. Így válik a szenvedés, a kín, a halál elfogadhatóvá, sőt Blake és kortársai képein kéjes örömmé. A szenvedés szinte erotikus ábrázolása, ahogy vonaglanak a szenvedők, őrültek és betegek, hátrahagyottak és özönvízben fuldoklók, kicsavart helyzetben megfestett pózaik mind azt sugallják, mi, az emberi faj képesek vagyunk áttranszformálni a fájdalmat és egyéb borzalmas érzéseket a megtiszteltetés és egyben megtisztulás rituáléjává.
Mindez az én kálváriához szokott lelkemnek ismerős volt. Aki minden pénteken eljátszik a keresztrefeszítés gondolatával, megváltozik a viszonya a földi pokolhoz.
Blake azonban még ennél is mélyebbre száll. Maga az élet a purgatórium, teszi a jelentést, és az életben átélt szenvedések a nagyságos és méltóságos Isten másik felének, a Gonosznak jótékonysága által változik át megdicsőüléssé.
Nagyon élveztem a remek kiállítást, a magyar muzeológusok felkészültsége és a magyar múzeumszemlélet világklasszis, ezt állíthatom. Olyan katarzist, amit Pesten a Szépművészeti Múzeumban szoktam tapasztalni, nem láttam még sehol, amerre jártam. Ilyesmi történt velem múlt héten is. Zaklatott, örömhajhász napjainkban üdítő volt barangolni, hallgatni (a verseket színművészek tolmácsolásában hallgathatjuk meg a kiállítás során, hangszórókból), nézni, látni, megtapasztalni Blake kifordított világát.
Tegnap a hírekben olvastam, hogy kirabolták a Louvre-t fényes nappal, a látogatók szeme láttára. Napóleon koronázási ereklyéinek egy részét vitték el. Felbecsülhetetlen értékek, nem is lehet hivatalosan értékesíteni azokat. Egyáltalán nem csodálkoztam ezen. A Louvre-ban nincs megfelelő őrzés, se biztonság, tömegek rohangálnak tolakodva a folyosókon, és egy-egy nénike vagy diák ücsörög a sarokban unottan. Nálunk ez szokványos, de ott a falak minden négyzetméterén egy remekmű lóg. Még korlát sincs, se egy madzag, körülbelül ötven ember tolong egy híres kép előtt. (Egy kivétel van: a Mona Lisa.) Egy rossz mozdulat, és már rá is vetődik az ember, de minimum a táskája egy képre. Felháborítónak tartom ezt a hozzáállást, öröklött kincseinknek az elkótyavetyélését. A nagy Ámerikában például, ahol megtekinthettem a világ leghíresebb múzeumait, csalódottan láttam, hogy se felirat, se leírás, se korkitekintő, semmilyen közlést nem tartanak fontosnak egy kiállítás bővebb megértése szempontjából. Talán nem is tudnak olvasni, gondoltam. (Viszont komoly biztonsági üvegek mögött, nagy és kényelmes terekben tartják a műkincseket, kimondottan kellemes és jó érzés benne lenni, részesülni a kulturhagyományokban. Jó példa!)
Én azt javaslom minden kedves Olvasómnak, hogy használják ki Magyarország értékmegőrző, professzionális tudását és hozzáállását, szellemi kapacitásait, kreatív gondolkodásmódját, és járjanak múzeumba! Januárban még megtekinthető a Blake-kiállítás. Higgyék el, nem fognak szenvedni, de ha igen, akkor gondoljanak arra, hogy szenvedni megdicsőülés!

Tallián Mariann