Szakály Sándor történész, a Magyar Tudományos Akadémia doktora, a VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár főigazgatója, a Károli Gáspár Református Egyetem kutatóprofesszora. Számos elismerése mellett idén március 15-én Széchenyi-díjjal jutalmazták szakmai munkáját. Eddigi pályájának értékeléséről, történelmi látásmódról, irodalmi kapcsolódásairól kérdeztük. – Csanda Mária interjúja.

Csanda Mária: Felsorolni is nehéz, mi mindenben ért el kimagasló eredményeket: hadtörténeti munkák, ismeretterjesztő tevékenység, doktoriskola megszervezése és működtetése, egyetemi vezetés, új történeti intézet alapítása és kibontakoztatása publikációkkal, konferenciákkal. A hivatástudat mellett mi késztette arra, hogy mindezekben nemcsak helyt álljon, de előrevigyen, maradandót építsen, és volt-e különösen kedves területe? 

Szakály Sándor: Hogy maradandót épít-e az ember azt csak a kései utókor fogja eldönteni. Amikor egy-egy kutatási témán dolgozik az ember, akkor természetesen azt reméli, hogy helyátálló, maradandó lesz, amit épp létrehoz. Magam a két világháború közötti magyar katonai felső vezetés és a volt magyar királyi Csendőrség témakörében megjelent írásaimat tekintem olyanoknak, amelyek új ismereteket adhatnak az érdeklődőknek. Ezen témákkal gyakorlatilag szerencsém volt, hiszen 1945 után úgy a volt magyar királyi Honvédségről, mint a volt magyar királyi Csendőrségről sok jót nem mondtak, írtak, így ha a kutató a korabeli források segítségével hitelesebb képet rajzolt meg, az már komoly eredménynek számított. Az elmondottak alapján nyilván egyértelmű, hogy ez a kedvenc területem. Érintőlegesen foglalkoztam az 1945 és 1947 közötti ún. „demokratikus” korszakkal és 1956 történéseivel is. Ezen utóbbiak esetében a levéltári forrásokat kevésbé ismerem, de a szakirodalmat, az emlékirat-irodalmat elég jól, nem beszélve ’56 nem kevés egykori szereplőjével folytatott beszélgetésekről.

CsM: Mára már túljutottunk a Fukuyama által jósolt „történelem vége” vízión, és nekem máig a „Historia est magistra vitae” vezérmondat jelenti a történelem lényegét, azaz, ha meg akarjuk érteni az életet, forduljunk a történelemhez. Ön szerint hol helyezkedik el ma a történettudomány a többi diszciplína között, miért fontos a történelemmel foglalkoznunk?

SzS: Magam úgy vélem, hogy a múltunk ismerete, annak kritikus vizsgálata nélkül nem igazodunk el a jelenben, és a jövőről alkotott képünk is hiányosabb lehet. Bár a mit hoz a jövő kérdésére nagyon nehéz mit mondani. Az ismeretek mellett gazdag fantázia is szükséges. Gondoljunk Verne-re! Egyébként én úgy vélem – s a kollegáim talán nem köveznek meg érte –, hogy az orvosi tudományok, a műszaki tudományok fontosabbak a számunkra, mint az, hogy vajon miért is veszítettünk Mohácsnál, mit nem tettek jól eleink Muhinál, a Kossuth vagy Széchenyi által kigondolt út lett volna-e a jobb és így tovább. Ugyanakkor a történelemtudomány – vagy inkább a történelem, a múltunk ismerete – mindenkit foglalkoztat, ezért úgy vélem nem állunk rossz helyen.

CsM: Hangsúlyozza a tények szerepét, ugyanakkor a beidegződéseken nehéz változtatni, hiszen a szocializmus negyven éven át sulykolta a tanítási rendszertől kezdve a kulturális, művészeti területen át, hogy a két világháború közti időszak berendezkedése elítélendő. Mennyi idő kell Ön szerint ahhoz, hogy a történelmi megítélésben ismét kiegyenlített mértékkel lássanak, gondolkodjanak az emberek?

SzS: Azt szoktuk mondani, hogy évtizedek után lehet igazán hiteles képet megrajzolni az adott korról vagy eseményről, személyről, mert a „közelség” erősen befolyásolhat bennünket. Ugyanakkor a nagyobb távolságból megrajzolt képek nem egy esetben olyan forrásokra is támaszkodnak, amelyek hitelessége megkérdőjelezhető. Kiegyenlített mértéket nehezen tudok elképzelni, főleg a háborúkkal terhelt XX. századról – igaz, nem volt olyan évszázad, amelyben a háborús évek ne domináltak volna –, mivel mindenki másként élte, éli meg azt, és úgy véli, az övé lehet az egyetlen igazság. Részigazsága viszont – magam úgy látom – mindenkinek lehet, a gond akkor van, ha a saját részigazságomat erővel akarom másokra kényszeríteni. A párbeszéd, az érvek ütköztetése természetesen jó dolog – vagy legalábbis az kellene, hogy legyen –, de a rágalmazás, fenyegetés viszont már nem a történészi világ részét kellene, hogy képezze.

CsM: Az 1956-os forradalom évfordulói és a jelenben a Trianon-évforduló megemlékezésén tapasztalhattuk látásmódok eltérését, gondolok a tavalyi Tokaji Írótábor izgalmas beszélgetésére, melyben Salamon Konrád, Schmidt Mária, Vizi László Tamás történészek ütköztették véleményüket. Ön szerint lehet-e a jövőben olyan össznemzeti konszenzus, mint a rendszerváltoztatáskor egyes történelmi események megítélésében, vagy ehhez még évtizedekre szükség van, a más látásmódok meggyökereztetése, elfogadása és elterjedése által?

SzS: Nem tartom valószínűnek, hogy ilyen létrejöjjön. Az ugyanazon oldalra besorolt történészek sem vélekednek minden részletkérdésről ugyanúgy, ahogy a másik oldalra besoroltak esetben is vannak olyan dolgok, amiben egyetértés lehet. 1956 esetében magam egy hármas folyamatot szoktam említeni: népfelkelés, forradalom, szabadságharc. Másoknál ezek közül egyik másik kimarad vagy más a sorrend. Nem azonosan ítéljük meg pl. Károlyi Mihály szerepét. Kisebb-nagyobb véleménykülönbségek vannak abban a kérdésben, hogy melyek voltak a trianoni békediktátum kiváltó okai stb. Egyébként ez nem is különösebb baj, elvégre sok nézőpontból lehet vizsgálni a múltat. Szoktam mondani: a börtönőr és az elítélt ugyanabban az épületben, ugyanazon időben tölti az idejét, de biztos, hogy másként emlékeznek meg arról…

CsM: Az ismeretterjesztés fontos a nem szakmabeli érdeklődők számára, így a VERITAS Intézet történészeinek nyilvános előadásai hallhatók akár a rádióban, elérhetők interneten. Milyen fontosabb intézeti tevékenységeket emelne ki? 

SzS: 2014 januárjában jött létre a VERITAS Történetkutató Intézet, ahol most megközelítőleg ötven munkatárssal dolgozunk, és nemrég levéltári résszel bővültünk. Évkönyvet és könyveket, VERITAS Füzeteket jelentetünk meg, és a munkatársak a sajtóban és az elektronikus média világában, tv-, rádióműsoraiban is megjelennek, szerepelnek. Évente két-három nyilvános konferenciát rendezünk, melyek részben évfordulókhoz kapcsolódnak, így most a Bethlen-kormány megalakulásának 100. évfordulójára alkalmából is terveztünk, ami a járvány miatt eltolódott, de reményeink szerint előbb-utóbb megtarthatjuk, nemcsak online közvetítésekkel, hanem élőben résztvevőkkel. Tervezünk még Trianon témában egy kisebb konferenciát Cegléd várossal együttműködve, Sopron városával az év végén a száz éve történt népszavazásról, amikor Sopron és környéke Magyarországé maradt.

CsM: A Magyar Napló kiadásában is jelentek meg könyvei: interjúk és publicisztikák, a magyar királyi csendőrség vezetőiről írt portrék. Milyen a kapcsolata az irodalommal?

SzS: Magam történész, hadtörténész vagyok. Szeretem a szépirodalmat, és ha tehetem, nemcsak szakmunkákat olvasok. Lassan már két évtizede vagyok a Magyar Napló szerkesztőbizottságának a tagja, 2015-től pedig a 115 évet maga mögött hagyott Berzsenyi Dániel Irodalmi és Művészeti Társaság elnöke, ekként a Somogy folyóirat felelős kiadója. Ezeknek is köszönhetően számos íróval, költővel, kritikussal kerülhettem közelebbi kapcsolatba. Régi kiadóm – Ister – vezetője, az immáron Dunaszerdahelyen élő Tóth László barátom, a kitűnő író, költő, vagy Zalán Tibor barátom a jeles poéta és író, a nemrég elhunyt Jankovics Jóska, Géczi János, Oláh János, Szentmártoni János, Zelei Miklós és sokan mások révén a mai magyar irodalommal is kapcsolatba kerültem. Nem lettem író, festő, szobrász, netán zenész, de egy kicsit ennek révén is bepillantást nyerhettem napjaink irodalmi életébe. Nem könnyű benne eligazodni, de azért akadnak igazodási pontok, amelyek végigkísérik az embert egy életen keresztül. A történelem és az irodalom közel állnak egymáshoz.