De most komolyan, miért írsz meséket felnőtteknek? – teszik fel nekem a kérdést újra és újra.

Miért, az tilos? Vagy haszontalan? A felnőttek oldják meg a bajaikat, meséljék bele magukat az éjszakába? Amikor egy lélek a gyereklét burkából átlép egy másik szakaszba, már magára lehet hagyni? Bedobni a világba, hogy aztán boldoguljon, ahogy tud? Hol van az leírva, kőtáblába vésve, hogy a mesét is el kell venni tőle, mert neki az már nem való? Ha pedig sehol, csak megpróbálom. Valahogy így kezdődhetett…

Annyi komor történetünk van, arra gondoltam, hogy ezeket talán könnyebb úgy feldolgozni, vagy csak szemügyre venni, ha a mese biztonságot adó keretei között láthatjuk viszont őket. Hogy úgy is lehet mesélni gyászról, elhagyásról, szeretethiányról, egymással szembeni értelmetlen kegyetlenkedésekről, csipkefinom gonoszkodásokról, céltalanságról, erővesztésről, hogy nem adok vezeték- és keresztnevet mindennapi hőseimnek, nem mondjuk a hatodik kerületben fognak lakni, és nem metróval indulnak visszaszerezni szerelmüket.

Emlékszem, amikor az első meséimet írtam, sokáig még csak tapogatóztam, merre érdemes mennem. Elsősorban a saját határaimat figyelgettem. Hogy meg tudok-e szólalni ezen a nyelven, és tudok-e majd természetesen beszélni rajta. Hogyan tudom mindazt, amit a kislánykoromban hallott, később olvasott mesékből megtanultam, befordítani a saját írásaimba? Hogyan tudom belőlük az én-váramat felépíteni? És hogy fel tudok-e építeni valamit ennyi szabály között úgy, hogy a végeredmény mégiscsak rám hasonlítson. Vagy legalább: rám is. Mert azt hamar megéreztem, hogy nem akarok a mesei szabályrendből kilógni. Szeretném, ha a jó megbízhatóan jó lehetne, hiszen azt a legjobb, küzdeni kész részünkként is felfoghatjuk, a rossz pedig rossz maradna, aki ellen harcolni kell, legyőzni, fölébe kerekedni. Nálam nem lesznek jó fej sárkányok, hiszen ők a sötét, és a bennünk lakó sötét képviselői is. A főhőst útnak indítom, mert útnak kell indulni, ha el akarunk jutni valahová. Ez az utazás nem feltétlenül a külső világban zajlik, hanem akár a lélek rejtélyes és hínárokkal teli mellékvizein is történhet, de utazhatunk a múltunk, a gyökereink felé, vagy az igazi magunkhoz is, akit valahol elveszítettünk a felnőtté válás során.

A mese általában bajjal indul. Nagy bajjal. Elrabolják a Napot, a Holdat, a szerelmünket. Vagy még nincs is meg, hanem meg kell találni, mert anélkül nem élet az élet, minden madár társat választ, satöbbi. Felborul a rend, a rendünk, nem jó, nem kényelmes, nem belakható, ami van. Hiánnyal élünk. Vissza akarjuk szerezni, amink (vagy akink) volt, ha pedig végleg elveszett, legyünk képesek rendesen elgyászolni, hogy élhessünk tovább.

A mesei hős a mese végére elnyeri a szerelmét. Visszaszerzi a szerelmét. Mindeközben az út mentén végig meg is őrzi a szerelmét. A győzelem így is csak időszakos, hiszen egyszer szét kell válniuk, az élet végén mindenképpen, de ők majd egy magasabb szinten újra elindulhatnak egymás felé. Mi itt, a földi világban csak annyit tudunk biztosan, hogy amit elronthatunk, azt itt rontjuk el, ebben az életünkben, s ha javítani akarunk, azt is itt kell még megtennünk. Ehelyett leginkább a menekülést választjuk, hanyatt-homlok tovább, kígyót-békát kiabálva a másikra.

Ma már viszonylag könnyű társat találni, összekapcsolódni, de hogy utána hogyan kell „boldogan” élni, amíg meg nem halunk, arra nincsenek betonbiztos ötletek. Persze, van olyan élet, amelyik úgy ér véget, hogy egyáltalán nem találja meg a másik felét, és van, aki nem is törekszik rá, de legtöbben azért a hagyományos mintát szeretnék követni: megtalálni, lecövekelni, úgy maradni. Miközben minden változik – körülöttünk, és bennünk is. Aki belekényelmesedik, belekövesedik, az úgy jár.

Talán ezért is van úgy, hogy a legtöbb esetben nem a halál választ el minket, hanem sokkal korábban megtörténik a szétválás, elparázslik a tűz, olyan messze van a másik, hogy már-már idegen. Milyen nehéz újra és újra visszatalálnunk ahhoz, aki elvileg a miénk… Jó, persze, nem úgy a miénk, mint egy tárgy, amit megvásároltunk, mint például a fogkefém.

A másikat hibáztatjuk azért, hogy megváltozott, ami meglehet, hiszen folyamatos változásban van minden, egyikünk sem pont úgy néz ki, mint például három és fél éves korában, de mi magunk is ingadozunk. Nem tudunk egyformán és kiszámíthatóan lelkesedni, olyan izék leszünk napokig, miközben a másik éppen meghittségre vágyik csak. Keményen bennünk laknak azok a sárkányok, akik az útját állják annak, hogy tettekben is meg tudjunk mutatkozni. Néha tett a figyelem is. Néha az megy a legnehezebben.

És hogyan legyek kedves vele, ha nincs is kedvem? Nincs kedvem semmihez, a kedvességhez sem. Csak ülnék, és nem csinálnék semmit. Ne érjenek most hozzám. Most ne.

Harcolni? Ahhoz meg erőm nincs. Öt fekvőtámaszt sem tudok most lenyomni, nemhogy egy súlyos karddal a kezemben viaskodni. Vicces elképzelni is. A mesehősök nem mehetnek szabadságra? Nem. Fontos állandóan küzdeniük? Fontos. Nem lehet esetleg műanyagból a kard, úgy háromdekás súlyú? Nem. A kard marha nehéz, és cipelni kell.

Tudunk-e erőt meríteni az elszántságukból, tudjuk-e a magunk módján követni őket?

Mirtse Zsuzsa