Műanyag disznóvágás

Gyermekkorom egyik nagy élménye volt a disznóvágás. Gondolom, sokan emlékeznek még, hogy szinte ünnepként volt jelen az emberek életében. Én, bár városon nőttem fel, de Beregszász egy olyan részén, kertes házban, ahol szinte mindenki tartott disznót, tyúkot, nyulat, néhányan kecskét, tehenet, bárányt (ez ritkább volt). A disznóvágás nálunk hajnalban kezdődött, jöttek a rokonok, kora reggel sült a vér, a sparhelten gőzölgött a forralt bor – egy hatalmas nyüzsgés volt az egész. Általában nyolchetes malackákat vettek a nagyszüleim, a nagy jószágokat pedig sorra levágták. Emlékszem, nagyapám milyen szeretettel és precízen gondozta a jószágokat, etette őket, takarította az ólat, és orvost hívott, ha szükséges volt. Nem tudtam még akkor, hogy tanulok, és nem tudták ők sem, hogy tanítanak. Pedig tanítottak akkor is, ha csak engedték, hogy ott nézelődjek, vagy amikor kisebb feladatokkal láttak el. Most, visszagondolva, hatalmas hálát érzek, hiszen láttam, hogyan kerül a vetnivaló mag a földbe, abból miként lesz étel, láttam felnőni az állatokat, láttam a gondoskodást, és láttam, hogyan kell a haszonállatokat feldolgozni. Szinte érzem a szalmával perzselés különös illatát, a májas hurka és a borral ízesített tea ízét. Emlékízek.

Egy ideje fontolgattam, hogy kellene venni egy disznót, legalább valami „műanyag disznóvágás” legyen. A családot nem kellett sokáig győzködni, de azon kívül, hogy nincs disznó, nincs füstölő, nincs akkora fagyasztószekrény sem, amiben egy egész disznócska elférne. Kiegyeztem hát magammal és a családdal is, hogy elég egy fél disznó. Megérkezett hát a röfi, vagyis a fele, fele füle, fele farka, mindennel fel volt szerelve, amivel egy fél disznónak illik felszerelve lenni. Kicsit megkésve, de annál nagyobb szeretettel, vagy inkább izgalommal nekiestünk hát. Így együtt még sosem vettünk részt disznóvágáson – férjem otthon a szüleivel, én is csak a nagyszüleimmel, szüleimmel, a fiam meg soha, sehol. Már ez a tény is izgalmassá tette a feldolgozás folyamatát. Kipróbáltuk az új nyúzókést, rájöttünk, hogy nem tudunk olyan pontosan vágni, mint egy böllér, de arra is, hogy nincs is rá szükség. Én, mint leleményes csipás macska (aki nem érti, majd rákérdez), gyomor helyett műanyagflakonban készítettem a disznósajtot, hurka nem készült, de kolbász annál több. Hatalmas szál kolbászokat készítettünk, igaz, olyan kis butácska géppel, amivel soha többé nem fogok, mert csak arra való, hogy egy-két apró kolbászt készítsen. Beszerzek majd egy hagyományos, tekerős kolbászkészítőt, és a következő 3D ételnyomtatást azon végzem majd el, nagyjából húsvét előtt. Szóval nem neveltük, nem vágtuk, nem pörzsöltük. Nem lett hurka, nem lett füstölés, de minden finom lett, és kicsit visszaröptetett az időben. Az ízek, az illatok, a nevetés megidézte azokat, akiktől tanultunk, és épp ideje, hogy továbbadjuk, amíg nem késő.

Lőrincz P. Gabriella