Most megint egy évet kell várni, amíg újra eljön a rekkenő nyár, a valószerűtlenül kék éggel, ami alá tárt karokkal és lábakkal, mint egy tengeri csillag az aranyzölden csillogó vízben, kifekhetem a fűbe, nézni az égen átrepülő madarakat, és nem gondolni semmire, legfőképpen nem gondolni arra, hogy az idő múlik, annak a nyárnak is vége hamarosan, és megint egy évet kell várni, hogy visszatérjen.

Vajon milyen lehet olyan országban élni, ahol örökké nyár van? Azt mondják, Tahiti ilyen, a mesés Tahiti, ami már bizonyára nem olyan mesés, mint amilyennek a Bounty matrózai látták, és talán a lányok sem olyan szépek és szerelemre készek, mint Gauguin festményein, ott is hamburgert esznek és nejlonzacskót sodor a víz a homokos partra. Biztosan vannak még más olyan vidékek, ahol szakadatlan nyár az az egész esztendő, el is utazhatnék oda. De vajon jó volna-e ott élni? Jó volna-e nem várni az évszakok érkezését és elmúlását?

Most itt van az ősz, itt van újra, s szép, mint mindig, énnekem. Igaz, időnként nem szép. Az október sokféle, néha hideg és szürke, némely napokon viszont olyan pompásak a fák, mintha színesre festették volna őket, és a levelüket hullató szőlőkben az ottfelejtett fürtökön a szemek olyan édesek, mint az érett füge. Novemberben nagyon csúnya idő is tud lenni, hideg köddel, minden nyirkos, a boldogság legföljebb barátságos meleg szobákban lelhető. A tél, az más, az komoly dolog, még ha ezer játék is bujkál benne. Ha végre lehull a hó, mindent befed a makulátlan fehérség, és az éjféli miséről hazamenet olyan mély csend terül szét a tájon, amilyen talán csak a csillagok közötti űrben hallható, az semmihez nem hasonlítható, hatalmas színi előadása a természetnek. Úgy élni, hogy havat ne lásson az ember? Lehetetlenség. Még a télvégi lucskot is megéri.

A tavasz? Az maga a gyönyörű várakozás a biztosan eljövendőre, a fák zöld lombjára, a fű friss zöldjét sárga bársonygombokkal teleszóró millió pitypangra, az almafa virágba borulására, az első mezítlábas napokra. A nappalok hosszának növekedését már karácsonytól számolni lehet, tavaszon aztán már számolni sem kell, májusra cserebogaras estébe fordul a hosszú délután. És eljön a tündöklő nyár is, a forró, amikor a Nap az örökkévalóságból elragadott pillanatra megáll az égbolt tetején, és a madárdal a bogárzúgással szimfonikus költeménnyé egyesül. Ahogy majd tárt karokkal és lábakkal, mint egy tengeri csillag a sekély vízben, megint ott fekszel a fűben, nem gondolsz rá, mégis tudni fogod, hogy újra az élet utáni, időn túli időből részesedtél.

Bencsik Gábor