A világ körülbelül 12 000 mohafajából Japánban 2500 megtalálható, ami remek lehetőség arra, hogy az ember mohákon szemlélődjön, ahogy azt a „mohalányok” teszik. A mohák iránti rajongás a zen kert hagyományára nyúlik vissza. Japán meleg, párás nyara kedvez is az apró zöldek gazdag burjánzásának. Hazánkban a moha kevésbé népszerű a kertekben, inkább a természetben csodáljuk őket. A pilisszentlászlói Hoboji – Dharma Kincse Zen templom kertjének része egy mohakert is, melyet Barna Shugetsu Viktória szerzetesnő gondoz. – Szilágyi-Nagy Ildikó interjúja.

Szilágyi-Nagy Ildikó: Az agglomerációkban a kertet általában három elemre csupaszítják le: térkő, tuja, gyep, szigorúan mohamentesen. A mohák irtására vegyszereket, mohairtót tartalmazó műtrágyát használnak, vagy mésszel tolják el a gyep pH-értékét, hogy kedvezőtlen legyen a moha számára, esetleg „szellőztetik a gyepet”. A zen szemlélet más: a kertész inkább segítője a természetnek, minthogy erőszakot tegyen rajta. Mik a mohakert művelésének zenhez kapcsolódó alapelvei, melyeket a mindennapjainkra is átvihetnénk?

Barna Shugetsu Viktória: Elsősorban talán a MUSHOTOKU-t említeném. A jelentése: cél nélkül, nyereség nélkül. Ez Deshimaru mester tanításának a veleje. Zazent gyakorolni, megvalósítani Buddha természetünket anélkül, hogy bármiféle haszon vagy nyereség lebegne a szemünk előtt. Taisen Deshimaru 1967-ben jött Európába, pontosabban Párizsba, ahol a Soto Zen hagyomány lényegét adta át, tanította és gyakorolta. Mesterem, Yvon Myoken Bec is vele kezdett el gyakorolni, majd Deshimaru mester utódját, Zeisler Mokusho Istvánt követte haláláig, valamint így került Magyarországra. Mokusho mester magyar származású volt, szüleivel költözött Franciaországba. Miután Deshimaru mester utódja lett, küldetésévé tette, hogy elhozza a zazent Magyarországra, amit hirtelen halála miatt nem tudott véghez vinni, így Myoken mester valósította meg. Ez egy nagyon szép tanítás, és fontos. Főleg napjainkban. Nem azért csinálni valamit, mert az NEKEM jó, vagy hasznomra válhat. Látni kell a nagyobb képet, hogy hova tartozunk, honnan jöttünk, kik vagyunk. Mindig nagyon nehéz beszélni a gyakorlásunkról, mert amit megtapasztalunk a test-tudattal zazen közben vagy egy sesshin alatt (sesshin jelentése: megérinteni a tudatot) – ami egy intenzív gyakorló periódus, vagy ismertebb néven egy elvonulás, ahol szigorú napirend van –, az igazából egy tapasztalás, szóval nagyon nehéz szavakkal kifejezni. Azért megpróbáljuk újra és újra. Tehát a mohakert gondozását sem azért csinálom, mert azzal valamit elérek vagy kapok. Ez a feladatom, amit a Mesterem rám bízott, azóta, amióta először voltam a Hobojiban. Ez nem jelenti azt, hogy nem tanultam általa vagy hogy semmit nem kaptam ettől a gyakorlástól, de nem valamiért csinálom. Egyszerűen ez a felelősségem. Nincs szeretem, nem szeretem, jó vagy rossz. Ez is egy olyan alapelv, mely segít a mindennapokban. Elfogadni azt, ami, olyannak, amilyen. Ez nagyon nehéz. Főleg, amikor az embernek vannak elképzelései, hogy milyennek kellene lennie a Világnak, egy személynek, az életnek. Persze ez nem azt jelenti, hogy minden mindegy. Avatáskor megfogadjuk, hogy jót cselekszünk, nem cselekszünk rosszat, megmentünk minden érző lényt.

SzNI: Hogyan került Közép-Európa első zen templomába, és hogyan lett a mohakert gondozója?

BSV: Sok helyen éltem külföldön, és szerencsére sokat utaztam. Amikor elkezdett érdekelni a Buddhizmus, több templomot, kolostort látogattam meg, beszélgettem szerzetesekkel, ami nagyon szép és néha varázslatos élményt jelentett, de mindig volt valami hiányérzetem. Amikor 2007-ben a bátyám szerzetesi avatása volt, szerette volna, hogy ott legyen valaki a családból, és persze szívesen mentem. Ez a Hobojiban volt, a nyári táboron belül, egy 10 napos sesshin. Amint megérkeztem, ismerős érzésem támadt. Mintha újra hazatértem volna. Akkor még külföldön éltem, így évente kétszer hazajártam elvonulásokra, majd 2011-ben végleg hazaköltöztem, azóta napi szinten gyakorlok. 5 évig bent is laktam a Taisenjiben, ebből 3 évet teljesen a gyakorlásnak szenteltem. Felmondtam a munkahelyemen, szórakozni szinte egyáltalán nem jártam. Követtem a mesteremet elvonulásokra, rendezvényekre, segítettem a sangha (közösség) mindennapjait. A mohakertet az első pillanattól fogva ápoltam. Myoken mester megkért, én elkezdtem, és azóta is ez az egyik felelősségem, amikor a Hobojiba megyünk.

SzNI: Hogyan folyik egy átlagos napja egy zen szerzetes(nő)nek a 21. században?

BSV: Ez attól is függ, melyik sanghával gyakorol a szerzetes(nő), illetve hol. Természetesen én a Mokusho sangha szerzeteseiről tudok említést tenni. Az első naptól fogva tisztázott, hogy egy szerzetes naponta gyakorol zazent, részt vesz a sesshineken, valamint a sangha munkájában. Amikor egy gyakorló avatást kér, ezzel a tudattal teszi azt. Felvállalja, megerősíti, hogy a zazen gyakorlása az élete alapja, valamint a Sangha életében részt vesz a mester irányításával. Nem könnyű, és mindenki annyi erőfeszítést tesz, amennyit tud. Van, aki minden nap jár a templomunkba reggel-este, van, aki hetente kétszer-háromszor. Van, akinek van családja, gyerekei, ez megint csak más helyzetet hoz létre. Legtöbben dolgozunk, így az is egy feladat számunkra, hogy olyan munkát vállaljunk, ami nem gátol a gyakorlásban. Így van ez mindennel. Tehát nálunk lehet családja egy szerzetesnek, munkája, járhat szórakozni, előadásokra, kocsmába, de úgy és addig, amíg az nem gátolja a gyakorlásban. Ez nagyon jól látható, amikor valami akadály jelenik meg. Ilyenkor segít a Mester visszatérni a helyes Útra, de önmagától is változtathat valaki, ha észreveszi helyzetét. Egy átlagos nap: reggel 6-kor zazen, szertartás, genmai (rizskása) a Taisenjiben, majd munka, este pedig pihenés, szórakozás, család, vagy egy újabb zazen 18:30-kor a Taisenjiben.

SzNI: Milyen hatás jön létre, amikor a mohakertet gondozza? Mit ad ön a mohakertnek, amikor az ápolásának szenteli magát?

BSV: Egy zen templomban szinte minden cselekvés a gyakorlást szolgálja, tehát a gyakorló tudatát, figyelmét segíti. A figyelmem arra helyezem, hogy mindent kiszedjek a mohák közül, lehullott leveleket, magokat, növényeket stb. És ezt úgy teszem, hogy a moha ne sérüljön, illetve azt ne húzzam ki. Tehát két kézzel, az egyikkel a mohát támogatva, a másikkal eltávolítani mindent, ami nem moha, egyesével, szálanként. Ez nagyon segíti a koncentrációt. Persze van, hogy odajön valaki azzal a szándékkal, hogy segít, de elkezdene csacsogni – nos, ez nem része a moházásnak. Elég gyorsan szoktak távozni az emberek, akik ilyen hátsó szándékkal érkeznek, hogy majd a szép, nyugodt környezetben beszélgetünk egyet. A mohakert ápolása egy végtelen folyamat, mint sok más a zenben, és talán még soha nem volt olyan, hogy azt mondtam volna, „Elkészült!”. Viszont amikor kitisztul, locsoljuk, megfelelőek a körülmények, nagyon szép. Hogy mit adok a mohakertnek? Az időm, a figyelmem, az energiám. És ez pont elég.

SzNI: Hogyan foglalná össze azt, amit a mohák tanítottak önnek?

BSV: Figyelmes lettem arra, hogy a mohakert, az a gyönyörű zöld takaró, valójában sok szál mohából tevődik össze. Nagyon szépnek találom, hogy ezek a mohaszálak megmutatják ezt. Úgy látom, tükröt mutat a közösségünknek, akár az emberiségnek.

SzNI: Mit tanácsol azoknak, akik mohakertet szeretnének létesíteni otthon?

BSV: Nos, nem vagyok kertész. Viszont amit láttam a templom mohakertjén, az az, hogy szereti az árnyékot, a nedvességet. Ha ez adott, talán magától is terjedni fog, illetve nem kell túl sokat foglalkozni vele. Egy kicsit mindennap. Mint ahogy a gyakorlásunk is jelen van az életünkben. A folytonosságnak, erőfeszítésnek, szorgalomnak meglesz a gyümölcse.