A halál völgyébe fordulok. A pusztuláséba, ez elmúláséba. Az út burkolatlan, a kátyúk ringatóan elviselhetők, a kocsi nem feneklik meg, sokadszorra örülök annak, hogy ezt a típust választottam. Bokrok, fák között araszolok, ágaikon óriási koronavírusokhoz hasonlatosan gömbölyödnek a mindent beborító fagyöngygombolyagok. A kerék felveri a port, a tempó megidézni engedi a történelmet. Minél közelebb kerülök a völgy bejáratához, annál többször villámlik be egy-egy középkori jelenet.

Pusztamarót. Medvehagymára megyek. Mint 1526-ban a törökök a magyarokra. A pogányok a keresztényekre. Az igaz hitűek a gyaurokra. A mohácsi katasztrófa és Buda eleste után a megmaradt fősereg és az ország déli részéből menekülők a települést körülvevő, hadászatilag megfelelőnek tűnő völgyben szekérvárakkal védték magukat. A török sereg, miután felfedezte a menekülők táborát, a Budáról hozatott ágyúk segítségével ostrom alá vette, majd háromnapi öldöklő küzdelem után megtörte a magyarok ellenállását. Húsz-huszonötezer áldozata lehetett az öldöklésnek, ebből nagyjából hatezer janicsár. A menekülő, végül feleségét leszúró és önmagát halálos vagdalkozásba hajszoló Dobozi Mihály mondáját Kölcsey Ferenc verselte meg – aki kíváncsi, itt olvashatja el.

Nem ismerem a medvehagyma természetét, de úgy tűnik, a Gerecse és a Vértes véráztatta földjén előszeretettel terem. Nemcsak a Mohács 1.1 miatt, 1945-ben a környéken menekültek a Buda ostromából kitört csapatok is. Fogalmam sincs, mennyit nyomhat huszonötezer medvehagymalevél. Több kilónyit, az biztos. Csak egy kis zacskónyival szedek. Mindegyik egy kiáltás: ne bánts! Amint belépek a természetvédelmi területre, abba is hagyom a gyűjtést. Másra figyelek.

Hóvirágra. Szeretem a tavasz ezen ártatlan teremtményeit. Más korban, más országban boldogan tépkedtem ki a földből, és örömmel vittem kis csokrait anyámnak, nagyanyámnak, egyéb nőrokonaimnak. Gyermek voltam, gyerekcipőben járt a természetvédelem. Most inkább lefényképezem. Az összest. A képeket pedig elküldöm nagyapámnak. Valamiféle égi légipostán. A székely falusi tanító naplójának utolsó mondata: „Március van, de idén még nem láttam hóv”. Majd egy erős ceruzanyomás a vonalazott papíron. Sztrók. Agyvérzés. Gutaütés. Vatevör. Hóv.

De megyek tovább.

Óriások lakhelye lehetett ez.

A ritkás erdőben téglatest alakú, méteres-méretes mészkőtömbök mindenfelé, hol egymagukban, hol egymásra hányva, mohafoltokkal dekorálva. Dominózhattak egykor itt a küklopszok, mi más magyarázat lenne erre. Leereszkedem egy felhagyott kőfejtőbe: hihetetlenül egyenesen-vízszintesen fekszenek egymáson a mészkőrétegek, valamiért nem látszik rajtuk a hegygyűrődés erőinek torzító hatása. Néhol fehér a kő, máshol vöröses-narancsos a bauxit miatt, máshol a mangán szennyezi feketére – a szivárgó víz pedig itt-ott felerősíti a színeket. Torta ez, a kőevő óriásoké, asztaluk is van, nem emberi léptékű.

Odébb páfrányzuhatag folyik mereven a sziklákon, taplók bomlasztják a kidőlt fatörzseket, hangyák munkájának eredményét látom korhadékokon, odébbállt harkályok csőre kopácsolásainak hamisíthatatlan nyomát. Lépkedni körülményes, az ösvény köves, gyökerek szövik keresztül, egy ficam itt sok kellemetlenséget okozhat. De figyelünk, nem kerget sem a török, sem a tatár, sem a muszka. Legalábbis nem tudunk róla.

Őserdő. Őserő.

Kikeveredünk az útra. Nem kell sok, tán pár száz méter, hogy visszaérjünk az automobilhoz.

Tizenhat lettem, elértem életem egy sarkalatos pontjához, mondja lányom, és tenyerét a tenyerembe csúsztatja. Rég nem sétáltunk kézen fogva.

Hóv

Király Farkas