…Írta egy barátnőm megrázó levelében. Így folytatta: „ha nem is a közöny a teljes egésszel szemben, hanem a mozaikok kiválasztása, csinosítgatása: egy jól kiválasztott könyv, egy kellemes tea szolgálja a felejtést.”

Engedelmével idéztem a szavait, természetesen. Arról beszélgettünk egy reggeli Messenger-partiban, hogy mi a tűréshatára a hatalom keresztmetszetében összezsugorított, présbe szorított létünknek?

A témafelvetés ott kezdődött, hogy én lekicsinylően nyilatkoztam az egyik főpolgármesterjelölt 10.000 forintos kultúrkupon ígéretére. Felfortyantam valóban, felháborítónak érzem, hogy egy választás hajrájában ilyen pimasz módon nézik le a választókat. 10.000 forint egy jobb koncertre sem elég. Egy mozielőadásra vagy állatkertbe sem egy családnak, amit egyébként sem tartok kulturális programnak. Az Operába 100.000 forint körül van egy családi páholy. Múzeumba 8-10.000 forint egy belépő. Sorolhatnám, amit minden kultúrafogyasztó pontosan tud, arra áldozni kell, ha világklasszisok vagy komoly értéket képviselő magyar művészek, alkotók örökérvényű alkotásaira vagyunk kíváncsiak. 10.000 forintból nem lehet minőségi kultúrával jóllakni Budapesten. És mi az, hogy kultúrkupon? Micsoda kifejezés ez? A piacon a zöldséget áruló kofa sem tesz ki ilyen igénytelen kartontranszparenst. Talán álmodom.

Hetek óta írok rendszerkritikus publicisztikákat, hogyan fojtják meg a kisembereket, a művészeket, az alkotókat – és mindannyian folytathatnánk a sort a saját szakmánk negatív tapasztalataival – a hatalmasok átgondolatlan, buta döntései. Országon belül és kívül, ne legyünk vakok. Világszintű folyamatok ezek, sajnos. És Magyarországon jön a választás, súlyos a tétje, döntenünk kell arról, hogy kik képviselnek minket az Unióban, kik vezetik majd a kerületet, a várost, ahol élünk.

Mi történik? Meggondolatlan ígérgetések halmaza ömlik ránk a képernyőkről, amiket már senki sem hisz el, csodatévő csillagszemű juhászok és nagyképű öltönyös csinovnyikok harcolnak a szavazatainkért. Csodákat tesznek pár héttel a választások előtt, mozgósítanak, majálisoznak, terveket mutogatnak, amikre már csak legyintünk. A kerületünkben például az utolsó pár hétben kivirágzott a belváros, fadobozokba gyűrt fák és agyonhugyozott lila virágok hívogatják a madarakat, mintha nem tudnánk, hogy a szavazás után már senki sem fogja gondozni őket. Hosszú évek óta nézem a hasonlóan bedeszkázott megoldásokat, a növények lassú halálát, a nagy haszonnal járó ingatlanbiznisz növekedését és az omladozó vakolatokat.

Milyen út vezet odáig, hogy a kényszerű hallgatásaink, elfojtott levegővételeink mögött megbúvó feszültség egyszer csak kiszakadjon, és ellentmondást nem tűrő hangon kikiáltsuk végre, hogy elég volt! Szabad levegőt! Tisztaságot! Korrektséget! Lojalitást a humánumhoz, és ne dörgölőzést a pénzek uraihoz! Élhető világot!

Én ezekre a kérdésekre szeretnék válaszokat kapni egy választás hajrájában. Ezen, az életminőségünket alapvetően meghatározó kívánságokra kényszerítenék ki terveket és ötleteket. Szeretném látni például a kis közösségek támogatását, akik akár beültetnék a gangokat virágágyásokkal, és gondoznák is őket, és nem kellene végignéznem a kis könyvtár, a kis piac, a kis bolt, a sarki kávézó stb. bezárását, ugyanakkor az exkluzív profitorientált cégek működésének hamis virágzását.

Mit bír még el a lelkiismeretünk, kérdezi a barátnőm, és valóban nézzünk szembe magunkkal. Mit teszünk meg a túlélés, a megélhetés és a viszonylagos nyugalmunk érdekében? Meddig aprózzuk még életünk boldog szabadidejét, meddig éjszakázunk az elmaradó munka mellett, meddig tipródunk egy helyben, mint egy rémálomban, mikor az ember erőnek erejével emeli a lábát, lép, de nem halad előre? Meddig hallgatjuk el mások szemétkedéseit, meg ne sértődjön, ne legyen bajunk belőle, meddig gyűrjük keserűségünket a tehetségtelen feltörekvők láttán, a karrieristák erőszakos túltengésein, meddig hallgatjuk még a felszínes butaság és álszent társadalom véleményterrorját? Az antidemokratikus viselkedésminták gyakorlását a közösségi tereken, eszközökön, médiában? Meddig engedjük ezeket begyűrűzni a magánéletünkbe? Hol van az a határ, amikor azt mondjuk, elrejtőzöm végleg?

Még a gondolat is gyönyörű, hogy a rejtőzködés intimitásában micsoda erőforrás lapul meg, az önazonosság, az önismeret, az önálló döntés, a befolyásoktól mentes szabad akarat kincsesbányája! Kimerülten leülni a fotelbe, behunyni szemeinket, és teát hörpölgetve kinyitni kedvenc olvasmányainkat, vagy feltenni egy lemezt, vagy zongorázni kicsit. Elmerülni a kultúrában kupon nélkül.

Nem kipipálandó feltöltekezésért, hanem a létezés öröméért, amit lépésenként rabol el tőlünk a külvilág.

Kérdezheti bárki, minek fecsegek, fröcsögök, de nálam betelt a pohár, ahogy mondani szokták. Hazug világban élünk, nem lehet megbízni senkiben, árulók és bűnözők vesznek körül. Már a gangra kilépve tudom, hogy miként csapott be a szomszéd, és hogy vágnak át a boltban. És kezdődik a szupermarketben a KUPON-vadászat, aztán a munka utáni loholás, az e-mailezés napestig, a telefonálgatás, kinek mi, minden kötelező teendő, ami felülírja az idegrendszerünk józan épségét. Átvágnak itt is és ott is, kint is, bent is a nagyságos urak. Átalakítja elménket az újdivatú világrend, az online alternatív valóság és minden vívmány, ami elpusztítja az emberiséget szép lassan. Mi meg tűrjük, ameddig a lelkiismeretünk bírja. De ki tudja, van-e még ilyen egyáltalán? Vagy már rég átprogramoztak bennünket észrevétlenül éjszaka a gépeink segítségével vagy vakcinával, vagy egyszerűen csak idomulunk az evolúció haladási irányához?

Egy önkiszolgálóban néhány zsibáru, például a műanyag három majom mellett a polcon szívesen felcetlizem magam egy utolsó vásárlásra. 10.000 forintért eladom a lelkem ebben a zsugori, megcsömörlött, szétesett 21. századi zsibvásárban.

Tallián Mariann