Mocsok

Egy rágógumival szemezek az orvosi rendelőben. Oda nem illő helyen éktelenkedik egy alaposan megrágott, besárgult darab egy olyan épületben, ahol a bejáraton csak maszkban és fertőtlenített kézzel léphetek be.

Kiskorom óra irtózom a rágógumitól. Rendkívül visszataszítónak találom. A kezembe sem venném, mert irtózom attól, hogy érintkeznem kelljen egy nyúlánk, nyálas, gumiszerű dologgal. Bárhol észreveszem ezt a használt állapotában elhajított förmedvényt, igyekszem messzire elkerülni.

Próbálom levenni a tekintetem róla, de a viszolygásnak mint jelenségnek az a természete, hogy az ember nem képes nem odanézni, ahol szembesülnie kell undora tárgyával. Próbálom elvonni a figyelmemet, hosszasan bámulom a szemközti ház falát, de minduntalan visszafordul a fejem, visszacsámborog a tekintetem arra a gusztustalan rágógumira. Nem hiszem el! Nem tudom elhinni, hogyan képes valaki arra, hogy stikában ráragassza a szék aljára a szájában csócsált rágógumit, amit aztán a takarítónő órákig vakargathat, ha észreveszi egyáltalán. Vagy – mint itt a rendelőben – pár jól kiszáradt példány hosszú évek, évtizedek után egy kiselejtezésen egymásra hányt székrakásban, a használat nyomai között bukkan elő, hogy az ilyen kényes emberek, mint én, megbotránkozzanak rajta.

Körbenézek. A padok hátán karcolásokat fedezek fel, a bútorok vasalata, ami a pozdorját védi, több helyen leszakadt. Elképzelem, ahogy egy fiúcska a hosszú várakozás alatt elkezdi lehántani a pad burkolatáról. Vagy éppenséggel a takarítószemélyzet dönt úgy, hogy eltávolítja a leffegő darabokat, aztán persze jön vele minden, így a legegyszerűbb lehántani az egészet. Kit érdekel, hogy a pozdorja besötétül egy idő után, és zsíros, koszos külsejével taszítja a székre áhítozó betegeket.

Hazafelé még mindig az a székre ragadt rágógumi lebeg a szemem előtt. Hatására felidéződnek bennem azok az élmények, amikor bizonyos koszok, piszkok, mások által elhajigált szemetek között kellett vergődnöm.

Annak idején, még a szocializmus alatt mindennapos volt a szeméthalom, a hanyagság nyoma, a tisztátalan környezet. Általánosságban mérve egy kellőképpen mocskos környezetben nőttem fel, ahol az utcasarkokon üres üvegeket hajigáltak szét, az utcákon csikkhalmok éktelenkedtek, a bútorok elhasználtak voltak, és a tárgyak szürkék, ragacsosak. A parkban csak elszáradt virágokkal találkoztunk, és a játszótér homokozóját kutya- és cicaürülék tarkította. A vagonok ablakain nem lehetett kilátni, a buszok üléseit vandálok szaggatták fel.

Nekem szerencsém volt, hogy vidéki, belvárosi lányként a templom csendes, pedáns levegőjét szívtam magamba, délután a templom előtti korzón sétálgattam, és a pompás bőrüléses cukiban kortyolgattam a Pepsit. Ennek a két egészen eltérő léttérnek az összefeszülése okozott bennem némi zavart. Kezdetben volt egy furcsa bája, később viszont, a rendszerváltás idején már zavaró tényezővé vált, évtizedek elteltével pedig komoly identitászavarrá terebélyesedett.

Hosszú idő telt el, mire kisikáltuk magunkat (már aki) ebből a lelki-fizikai mocsokból, ami elárasztotta az életünket, hiába próbáltunk elmenekülni előle. Az én apám például a templom magányába.

Befordulok az utcába, ahol lakom. Ezen a sarkon állandóan tele van a szemetes, körülötte üres üvegek hevernek, és csikkek szanaszét. A járdán, aminek a felét elfoglalják a négykerekűek, magam elé engedem a sietős léptűeket, mert egyszerre csak egy ember fér el. Sosem értettem, miért fontosabb egy autó nyugalma, mint egy emberé. Végül is minket teremtett a Jóisten, a gépeket pedig mi teremtettük, nem pedig fordítva. Az úttest az autóké, a járda a gyalogosoké, köztes hely a gyalogátkelőhely. De már nemcsak a négykerekűek, a négylábúak is előnyt élveznek, igaz, őket is Isten teremtette, de a mi szolgálatunkra. A házak falán patkányirtó fénylik, fertőtlenítőszag keveredik vizeletszaggal. A hőség tombol, a büdös pedig szétterjed mindenfelé az álló levegőben. Fa vagy kert sehol, a játszótereken a divatos bukszusok és a dizájnos burkolatok hódítják el a teret a természettől.

Belépek a kapun, orrfacsaró a bűz. A szemetesek dugig vannak, nem fér el bennük az a sok szemét, amit kihajigálnak az emberek. Graffiti csúfítja a pinceajtót, és a tizenéves liftről a mai napig nem szedte le senki a műanyag burkolatot, félig lifeg itt-ott. Senki sem érezte magáénak. Ebben a nagy globális világban mindenünk megvan, mégis úgy viselkedünk, mintha semmi sem lenne a miénk, kívülállóként bóklászunk a magunk után hagyott szemétdombon.

Belépek a liftbe és belenézek a tükörbe. Izzadtan állok, kezemben a cipelnivalókkal, és magamat bámulom. Fésületlen a hajam, a szemfestékem elkenődött, és egy régi kinyúlt pólóban feszítek.

Anyám haja, emlékszem, mindig kontyba volt tűzve, amikor még kicsi voltam. Gyöngyös nyakláncot hordott mindennap. Magassarkúban járt dolgozni, és még most is festi a körmét. Fura, hogy abban a mocskos szocializmusban milyen szépek voltak a nők.

Ebben a túlhájpolt 21. században pedig milyen elhanyagolt minden, még mi is, szegény, szegény, túlhajszolt emberek.

Miért hagyjuk, hogy a kívülről, belülről felgyülemlett szemét betakarjon bennünket, és elnyomja a természetes jóérzésünket, igényességünket, szépérzékünket? Miért hagyjuk, hogy a mocsoktól bűzlő világban kelljen élnünk? Miért nem ássuk ki magunkat ebből a lefelé húzó örvényből, ami lassan Bosch világához kezd hasonlítani, hol amorf hibridek válnak önnön butaságuk áldozatává?

Ha már Boschnál tartunk, a gazdagok imádták a képeit a falaikra lógatni, a festőnek és céhének rengeteg megrendelője volt. Piszkos élvezettel bámulták ezeket a szörnyeket, és nagyokat kacagtak a látványukon, hisz ők az efféle bűnös lények és cselekedeteik fölött állónak tartották magukat.

Kérdezem én, itt és most, a század elején, a háborús viszálykodás, klímaváltozás, energiaválság és súlyos migráció fénykorában, hogy nem kellene jobban megbecsülnünk, amink van? Ami még megmaradt nekünk, ami igenis a miénk? Nem kellene felemelt fővel járnunk és kitakarítanunk magunk után?

Még a végén úgy járunk, hogy pár évtized elteltével a szennyezett vízben elpusztult állatok és a kihalt társadalom rothadó hulláit megörökítő festményeken kacagnak majd a mocskos pórnép felett álló milliomosok.

Tallián Mariann