Nemrég egy orgonakoncerten ültem, és egy adott pillanatban, teljesen váratlanul az az érzésem támadt, hogy a most elhangzó mű nagyon is az enyém. Közöm van hozzá. Az előtte és utána játszott darabok is tetszettek, ünnep volt hallgatni őket, de ezzel valami egészen más volt a helyzet: olyasmit sugallt, hogy értem jöttél, mondanivalóm van számodra, maradj velem, beszélgessünk. Biztos vagyok benne, hogy hallottam korábban is ezt a művet, egy időben éjjel-nappal klasszikus zenét hallgattam, de ezúttal, nem tudni, hogy Rákász Gergely sajátos felvezetőjének, játékának vagy valami egészen másnak köszönhetően, megtörtént az a fajta rácsodálkozás, amiért sokan oly szívesen válunk a művészeti alkotások függőivé. Bach C-moll passacaglia és fúgájáról van szó, és azt hiszem, mind a járványhelyzet útvesztőiben, mind az ünnepi időszakban erős aktualitással bír. Nem akarom aprópénzre váltani az élményt, így nem merülök bele az elemzésébe (hogyan is merészelném egyébként is!), inkább egy később támadt, általánosabb kérdésemet próbálom feltenni, s megkeresni rá néhány válaszomat.

Azt, hogy mitől jó egy műalkotás, már rengetegen megválaszolták. Szinte mindegyik körüljárása a témának igaz, okos, egyetértést kiváltó, sőt, ideig-óráig megnyugtató is. Éppen ezért érdemes talán személyessé tenni a kérdést. Mitől jó nekem? Mi az, amitől enyémmé válik? Miért, mikor szólít meg egy mű? Mitől válik működővé bennem? A fenti esetből kiindulva: miért van, hogy egy-egy alkotás csak adott időben tud nevemen szólítani?

Ahogyan a kérdés variálható a végtelenségig, a válaszok is egyre nagyobb bozótot képeznek. De mégis olyan lenyűgöző belegondolni ebbe. Olyan, mintha az egyes felismerések valamiképpen önmegismeréshez is vezetnének. Izgalmas felfedezőút.

Mert hát gondolhatok zenére, képzőművészetre, színházra, filmre, táncra, irodalomra és igen, persze, hogyne – versre is, arra nagyon is gyakran. Talán úgy a legbecsületesebb belevágni ebbe a kalandba, ha elismerem: nem mindig, nem minden mű alkalmas arra, hogy magával ragadjon, meggyőzzön, a világa részesévé tegyen. Legalábbis nem bármikor. És így talán merészebben folytatható az út, könnyebb a lelkiismeret, ha nem kötelező a meghatódás, a fennköltség, a katarzis.

Működő lényként könnyen kapja magát azon az ember, hogy idővel megváltozik a véleménye a világ egyes dolgairól – hát hogyne változna meg egy-egy műről? Mi van, ha a világaink elcsúsznak egymáshoz képest? Ha az ő világa mára már tartalmaz egy számomra zavaró vagy meglepő képet, mozzanatot, akár csak egyetlen pontot, amely kifordítja a sarkából az enyémet. Pozitív vagy negatív értelemben. És persze, mi van, ha hirtelen megértek valamit egy olyan mű-világból, ami makacsul visszavonta korábban magát, vakfoltokat képzett, megtagadta a hozzáférést magához?

Számomra a közelség, a megértés, a rácsodálkozás mindig a felismerésben rejlik. De valahogy úgy, ahogy a lányom mondja a versről, hogy „valamit mégis tartson meg a titkából magának”. Ismerjek rá egy jelenségre, egy hangulatra, egy helyzetre, de egyfelől engedje, hogy megdolgozzam érte, másfelől még akkor se adja ide teljesen magát. Tartsa fenn a kételyeimet. Ne kínálja magát tálcán, ne utánozza a hangulatomat, hanem legyen képes a saját bűvöletébe vonni: tegyen fel arra a bizonyos hullámvasútra. (Az igazira úgysem merek felülni.)

Na de, hagyjuk a követelőzést, és főleg a tiltást, legyen szó inkább a tapasztalatokról. Próbálom felidézni a legkülönbözőbb élményeimet, s azt látom, hogy ezerféle módon szólított már meg valamilyen műalkotás. Például úgy, hogy éppen ellenkező volt a hangulata az enyémmel – vagy tartalmazott egy apró menekülő útvonalat egy váratlan irányba. Vagy úgy, hogy felbukkant benne egyetlen elem: szó, motívum, egyéb részlet, amely mély és alapos kérdezésre késztetett. Olyan is volt, hogy maga a szerkezet, a megkomponáltság volt annyira meghökkentő, hogy képessé vált átstrukturálni egy korábban rögződött gondolatmenetet. Igen, legtöbbször talán ez, a keret, a felépítettség tud annyira erős lenni, hogy érte megbocsáthatókká válnak a kisebb hibák, oda-nem-illőségek – vagy éppen azok is meg tudják találni a jogos helyüket.

Azt hiszem, nagyon lerövidítve, az az igazán nekem való mű, ami elvisz magával, de úgy térhetek vissza az utazásból, hogy nyomot hagyott bennem. Az én részem meg az, hogy merjem vállalni ezt a kockázatot. Farag rajtam, mint szobrász a vésővel, érzem, hogy már nem leszek egészen ugyanaz. Ahogy Rilke Archaikus Apolló-torzójának utolsó mondata szól: „Du mußt dein Leben ändern”, Tóth Árpád magyar hangján: „Változtasd meg élted.” És ebbe a változásba mindig újabb és újabb művek tudnak bekapcsolódni, a régiek közül is.

A legjobb alkotásokban mérhetetlen erő rejlik: olyan titkok varázslata, az emberi elme olyan egyszerisége, amelyre gyakran tényleg csak ámulattal rácsodálkozni lehet. De máskor engednek magukon ejteni egy-egy kis repedést, és az onnan kiszüremkedő fény is felnyithat bennünk zárakat, megindíthat folyamatokat és bevonhat szédületes egyszer-valóságokba. Hogy megnézhessük egymásban magunkat.

Farkas Wellmann Éva