Előbb-utóbb minden megkopik, fényét veszti, megreped, elporlik, oxidálódik, eltörik, megég – s még hány szörnyűség történhet egy-egy remekbe szabott eszközzel, tárggyal. Amit jobb esetben megtoldoz-foldoz valaki, rossz esetben pedig ebek harmincadjára kerül. Persze minél nagyobb valaminek az értéke, minél ritkább – netán egyedi –, annál valószínűbb, hogy javító munkálatoknak vetik alá, nem pedig kihajítják a szemétdombra. És minél tovább nézünk vissza az időben, annál kisebb pazarlást figyelhetünk meg – az ipari forradalom, pontosabban a tömeggyártás, a túltermelés előtti korokban – például a fonógép megjelenését követő ötven év alatt egytizedére esett a fonalak ára, arányosan csökkentve az ebből készült termékek iránti ragaszkodást…

Mindezen a Magyar Nemzeti Múzeum BAROKK – RÓMAI – POP-ART című kiállításán nézelődve merengtem el. A tárlat meghívóján három rövid, velős hívómondat állt: Hogyan hozható helyre egy selyemből készült barokk topán? Mi a teendő egy római kori kocsi fém alkatrészeivel? Hogyan fogjunk hozzá a kortárs műalkotások restauráláshoz? A restaurátorokról, ezekről a gyakran háttérben maradó, bár általában rendkívüli tudással rendelkező szakemberek tevékenységéről oly keveset tudunk…

A restaurálás legfontosabb célja a műalkotások – és nemcsak: könyvek, automobilok, bútorok, de akár egy fényreklám (igen, e kiállításon ez lepett meg leginkább: egy, a hatvanas évekből származó neon lottóreklám!) – állapotának megóvása, élettartamának meghosszabbítása és esztétikai értékének a megőrzése. És nem ám úgy, ahogy én szoktam, forrasztópákával, kombinált fogóval és szigetelőszalaggal nekiesve élemedett korú rádióknak, megunt számítógépeknek. Ennél sokkal jobbak voltak már az évszázadokkal ezelőtti festők és szobrászok – már Michelangelo is –, akik ismerték az anyagokat, a technikákat, és a szükséges művészi adottságoknak is birtokában voltak. Az említett Michelangelo például többször is kiegészített ókori maradványokat a saját fantáziája alapján – amit a közönsége igen nagyra értékelt, nem törődve azzal, hogy az eredeti esetleg másképpen nézett ki. Hosszú ideig a „restaurátorok” önkényesen avatkoztak be, ha kellett, nagyobb szemet festettek egy szentképnek, ha kellett, fügefalevelet pingáltak a meztelen emberábrázolások ágyékára, sőt, ha a megrendelő ilyen-olyan okokból azt kívánta, a képekből le is vágtak, netán hozzájuk toldottak.

Ma már szerencsére nem így működik a beavatkozás. A festmények restaurálásának elveit még 1930-ban rögzítették a Párizsban összesereglett szakmabeliek. A restaurálás azóta is fejlődik, a technika legújabb vívmányait használja, amint az a kiállított tárgyak felújításának történetét összefoglaló táblák szövegéből is kiderül: manapság már nem szikével indítanak, hanem ultraibolya- és röntgenvizsgálattal. És határtalan türelemmel.

Nézzük, mit láthatunk a Magyar Képzőművészeti Egyetem restaurátor tanszéke hallgatóinak diplomamunkáit felvonultató tárlaton. A barokk iránt érdeklődők két pár női cipőt láthatnak, melyek eredeti színüket ugyan nem nyerték vissza, de így is elég információt adnak arról, hogy egy korabeli dáma mivel tipegett végig a kastély visszhangzó folyosóján. Meg lehet nézni egy hordozható gyógyszertárat (egy sokrekeszes, táskányi faszekrényt). Látni továbbá egy míves pisztolyt, egy még mívesebb flintát, remekműnek számító sisakot – főúri darab lehetett mindhárom. Felsorolhatnám az összes tárgyat, hiszen aligha van másfél tucatnál több belőlük, de nem akarok spoilerezni. Úgyis esős napok jönnek, tessék inkább megnézni…

Király Farkas