A kérdés persze csak félig komoly, mivel tudom a választ: azt a fránya regényt kéne végre megírni, amire oly régóta készülök, meg néhány újabb halhatatlan novellát, humoreszket, ilyesmit – de a játék kedvéért nézzük meg mégis.

Elég sok útikönyvet olvasok, fogalmam sincs, miért, mert nem sokat utazom, inkább csak ülök és írom a cikkeket, nem lesz ebből sem gálic, sem kő. Azt veszem észre, hogy az útikönyvekből mindig a lényeg marad ki. Csomó unalmas leírás, de hogy valójában és ténylegesen és konkrétan és emberi léptékkel mérhetően… és egyáltalán milyen ott az élet, a mindennapok, arról semmi.

Nem tudom, hogy lehetne ezt visszaadni.

Az útikönyvek felszínesek, unalmasak, soha nem tudnak egy sor nagyon fontos (a helyiek számára nagyon fontos – de hát van-e másféle nagyon fontos-ság?) dolgot… Én például már meg sem nézem bennük a számomra kedves, valamikor meglátogatott településeket, mert úgyis csak csalódás a vége, mindig csak a hiányérzettel maradok. (Írtam én is útikönyvet, tudom, miről beszélek.) (Én, szemben a sok léhűtővel, odatettem magam rendesen.) (Fogyott is a könyv – szintén rendesen.) (Az a legjobban fogyó könyvem.) (Ami nem is csoda.) (Mert ingyen osztogatták mindenkinek.) (Aki abba a megyébe tévedt, amelyikről szól.)

Az útleírások valamivel érdekesebbek, élénken él például az emlékezetemben Mark Twainnek az Utazás az Egyenlítő körül című útleírásának? útikönyvének? esszéregényének? szinte minden mondata, sora és fordulata, mert az a mű elképesztő professzionalizmussal vegyíti a látnivalók unalmas fontosságának hangsúlyozását a szubjektív véleménnyel, illetve a nem kis fáradság árán összegereblyézett pletykákkal az éppen meglátogatott településekről, helyekről.

Ó, igen.

A legkevésbé a hülye látványosságok érdekesek; valamivel izgalmasabbnak bizonyulnak a szerző gondolatai, szubjektív (sokszor az igazságnak nem megfelelő, mégis mindennél fontosabb) megérzései, és legjobbak a pletykák, sztorik, legendák, amelyeket a lelkiismeretes könyvírók összegyűjtenek. Mark Twain ebben – is – jeleskedett.

Útikönyvét továbbgondolva egy olyan GPS-programot (ha már ilyen modern korban élünk) kéne írni, amelyik nemcsak a fordulj jobbra, fordulj balra unalmas géphangját képes hallatni, hanem minden településről, mondom minden településről, tájegységről, amelyen keresztülhalad – mesél kicsit. (Hagyok időt, hogy megemésszék ezt a nagyszerű gondolatot.) Igen, pletykákat is. Ahol most járunk – mondaná a kellemes GPS-hang –, 1782. március 27-én nagy össznépi mulatságot rendezett a szomszédos falu férfilakossága, melynek a vége véres bicskázás lett. A házban, amely mellett éppen elhaladtunk, a helyiek szerint húsz éve egy kísértet lakik. De lehetnének vidámabb dolgok is: Kovács Elemér akkor ötéves kislánya éppen ezen az udvaron nevetett fel hét évvel ezelőtt olyan gyöngyözően kacagva, hogy Kovács Elemér lemondott a tervéről, miszerint elválik a feleségétől, és azóta példás apaként viselkedik.

Félreértés ne essék: nem kell igaznak lennie semminek.

Egyáltalán semminek.

Sőt, épp ez a lényeg.

Hogy sztori legyen. Ezer, tízezer, százezer véletlenszerűen előbukkanó sztori, amely megédesíti az utazást, érvényes és intellektuálisan is kihívást jelentő módon szól (lehetnek találós kérdések is közben, jut eszembe), témát ad az autóban amúgy kukaként hallgató utasoknak, és élménnyé teszi az utat, melyen lenni: a boldogság.

Nagy Koppány Zsolt