A hétköznapoknak biztonságot adó, kiszámítható rendjük van, de a hétvégéket fel kell építeni: van valami fenyegető és kiszámíthatatlan bennük a számomra, tervezés nélkül könnyen összecsuklanak. Különös módon azok a tevékenységek, rítusok, amelyek hétközben megtartó erejűek, hétvégén nyomasztó teherré válnak. Ha viszont kiléphetek a megszokott teremből, ha el tudok távolodni a tevékenységeimtől – és egy kicsit magamtól is –, az a nap meg van mentve.

Nagyjából egyórás kocsiút, az semmi, főleg, ha közben zene is szól. Szól. Egy benzinkútnál megállunk tankolni, én közben berohanok kávéért, de csak egy flakonos lattét kapok le a polcról, nem akarom húzni az időt. Minél hamarabb érjünk oda, mert el kellene csípni a délutáni napsugarakat, nincs már korán, a délelőtt megint elgurult. A sorban állás tovább tart, mint terveztem: egy idős néni a benzinkút boltjában veszi meg a hétre az aranytartalékot. Mellette egy talányos babakocsi áll, amelynek alsó tárolója roskadásig rakva különféle címkéjű ásványvizekkel és üdítőkkel, a baba helyén vekni kenyér és egyéb pékáruk, palackba zárt tej, joghurtok. Gurulós szekér helyett használja nyilvánvalóan, de akkor is vicces látvány. Kicserélteti a tejet egy olcsóbbra (Aranyoskám, magának jobb a lába!), hangosan tűnődik arról, hogy megvegye-e a csokit is, belefér-e. A sor áll, mindenki neki drukkol, hogy sikerüljön a döntését még aznap meghoznia. Ezzel az erővel rendelhetnék főzött kávét is, de már mindegy, túlélésre jó lesz az is, amit a kezemben szorongatok. Az autóban várnak rám, juszt sem adom fel, most már csak fizet, és csak halad a sor.

A flakonos kávé fájdalmasan édes és műanyagízű, mégis mit várok tőle, viszont legalább nem is zár jól, a karamellás lé kiszivárog belőle, összekenve mindent a hátizsákomban, amihez hozzáér. A zenét sem hallom már, igyekszem a ragacsot eltávolítani antibakteriális kendővel – annak ugyan ez fölösleges, de csak ilyen van nálam. Meg mangó illatú vírusölő spray, de az most nem kell semmire.

Csak odaérünk Tatára, az Öreg-tó pedig akkor is fenséges látvány, ha az út utolsó harmadát végigszűköltem.

A februári szikrázó napsütésben mindig van valami megejtő. Állok a tó partján, a másik parton a templom körvonalait látom csak, szemembe süt a Nap. Elfelejtem már a nénit is, a kávét is, az embereket is, elszámolnivalóm van a vízzel, ilyenkor mindig azt érzem. Hogy mi is pontosan, azt nem tudom, de valami nagy és fontos dolgunk van egymással. Egyszer valaki azt tanácsolta, hogy keressem azokat a helyeket, ahol föld, víz és tűz (azaz napsütés) egyszerre van jelen – igaza volt, ösztönösen ezeken a helyeken vagyok jól. Hideg van veszettül, pedig csak mínusz három fokot mondtak mára. Igaz, itt, a tó körül biztosan kevesebbet mutatna a hőmérő, legalábbis a hidegérzet nagyobb.

Szerencsére nincsenek sokan, akik vannak, azok is messze. A tó vize jórészt befagyott, messze tőlem emberek csúszkálnak, jönnek-mennek rajta. Mintha a vízen járnának. Lefutok a partra, és ott hirtelen megüt, amit látok, összecsavarodik bennem valami: a víz hullámzás közben fagyott meg, a hullámok mozgás közben váltak jéggé. A szél fújta-építette ezeket a jégtaréjokat fokozatosan egymásra. Mennyi kis halál egymás tetején… Csönd van és mozdulatlanság.

Ebben a látszólagos mozdulatlanságban és csöndben minden nesznek és mozdulatnak nagyobb jelentősége lesz. Elveszítem az időérzékemet, fogalmam sincs, mióta állok ott. Szeretek így szemlélődni, ilyenkor valahogy jobban meg tudom határozni magam. Elevenségem elkülönül a halott, jégbe fagyott világtól. A hangsúlyok átrendeződnek. Nem számít, hogy hány könyvet olvastam el életemben, hogy tudok-e verset írni, süteményt sütni, szépen vagy csúnyán szeretni. Egyetlen dolog számít most: hogy tudok-e energiát termelni.

Ballagok végig a parton, egyenesen a földnyelv felé, egy részen mintha holdbéli tájékon járnék: bakancsom alatt a megfagyott, töredezett iszap. A kezemen a kesztyű nem takarja el teljesen az ujjaimat, rendes kesztyűt kellett volna felvennem. Nem fáznék amúgy, de az ujjaim eljegesednek, fájdalmasan csípi őket a hideg, nem mozognak, mint amikor a jégkocka megégeti a bőrömet. Hiába dugom vissza a zsebembe, hiába próbálom betekerni a sálamba, már nem melegíti át.

Visszafordulok, látom, a többiek is haladnak az autó felé, futni kezdek, mintha a végességem és sebezhetőségem tudata elől futnék el.

A parkoló melletti kávéházban veszek egy fűszeres forralt bort, azon melengetem szilánkosra fagyott ujjaimat. És ez csak mínusz három, nem mínusz húsz, mégis, az önbizalom megreccsen, ahogy a tűrőképességem jégpáncéljára lép a tél. Ez semmi, mondogatom magamnak, ugyan már, hát hogyan fogok védekezni az igazán nagy tél ellen, ami odabent közelít időnként, és ki akarja belőlem fagyasztani a reményt.

Mirtse Zsuzsa